Jubileum kiállítással
Kiállítással ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját a helyi képzőművészeket tömörítő Kispesti Helikon Kulturális Egyesület. A szerda délután nyílt tárlatot június 6-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Nagy Balogh János Kiállítóteremben.
Kispest polgármesterének köszöntőjét követően – amelyben Gajda Péter a kispesti kultúra ünnepének nevezte a kiállítást –, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, művészetkritikus ajánlotta a közönség figyelmébe és nyitotta meg a Kispesti Helikon Kulturális Egyesület 20 éves jubileuma alkalmából rendezett kiállítást:
„Kispest képzőművészeti élete mindig is mozgalmas volt. Ha Nagy Balogh Jánostól, a kitűnő festőtől húzzuk meg az értékbefogadó – az értéket körülkerítő – vonalat, ugyan az évtizedek alatt változott a helyzet – újabb és újabb nemzedékek nőttek föl –, de az igényesség megmaradt. Különböző formációk és csoportosulások éltették, táplálták a lángot. A rendszerváltozás után alakult, immár húsz éves Kispesti Helikon Kulturális Egyesület ezt a munkát folytatja. Mi több, az élőnél élőbb elevenséggel arra tesz hitet, hogy a „külső rész” is gazdagíthatja a nagy egészet, ha az alkotóközösség komolyan veszi magát, hiszen a helyi színben is ott az egyetemes iránti vágy.
A tárlaton végigpillantva azonnal látni, hogy nem „elkalandozó” részek, külső kerületek magamutogatásáról van szó, hanem értékes beszámolóról. A huszonnyolc művész huszonnyolc karaktert takar. Elsőbben a műfaji változatosság tűnik a szemünkbe, a textil kivételével szinte minden műfaj képviselteti magát. Szám szerint a festészet és a grafika viszi a prímet, de a szobrászat, a fotó-, kerámia- és üvegművészet, s nem utolsósorban a tűzzománc a kisebb kollekció ellenére is áll a talpán. Magyarán, mindenik önkifejezői bátorsággal és nyíltsággal bizonyítja, hogy a modernségben megcsillanó erőnek és derűnek erősek a gyökerei. Erősek, mert nemegyszer a múltban, a hagyományban landolnak.
A műfaji változatosságon kívül a többféle irányzat ugyancsak említésre méltó. Nikmond Beáta elementáris tömbélménye mellett – Szobor XI. (fa), Szobor XX. (bazalt) – ott Takács Szilvia konstruktív plasztikája (Római házikó, 2010), Kristóf Lajos élethű portréja (Sanyi bácsi – 2013), Duffek Tivadar groteszkségében fullánkos szobor-együtteséről (Spirál a promenádhoz – 2014) nem is beszélve. Mindez megtetézve Harasztӱ István „festőileg” modern síkplasztikájának eleganciájával (Számjelek; Rugócok – 2012).
A festészetet tekintve szintén nem az irányzatosság az értékkijelölő szempont, hanem a művekben rejlő erő, vagyis az esztétikum. Két kifejezésmódjában látszólag egymástól távoli alkotás is nem mindennapi élményt nyújthat, ha a művész az önmagára kirótt feladatot teljesíti. Skoda Éva „festői” gouache-ai – a Krisztus kereszthalálát és szenvedését megidéző kartonok (Radnóti emlékére; Erőltetett menet) – noha távol állnak Harasztӱ Zsófia színélményt reveláló konstruktív olaj-vásznától (Foltjaink – 2008), az expresszív lendület fájdalma is és a szerkezeten belüli motívumok fegyelmezett nyugalma is hatással van a nézőre. Zálogh Sándort eddig grafikusként tartottam számon, öröm volt látni, hogy karakteres groteszkjét átfordítva az ecsetre, minő leleménnyel ad hírül egy természet-élményt (Destruktív ének-óra – 2014) Horváth Tamás félelmet keltő akrilja (Mélyvíz – 2015) szociográfiai tanulmánynak sem utolsó.
A grafikai arzenál szintén nem szűkölködik kifejezőerőben. Ruttkay Sándor finom krétarajzai álomszépek (Don Quijote; Öreg komédiás) – a vonal szürreális erdőben barangol. Páll Csaba vegyes technikájú tablója (Titkos adalékok I-II. – 2014) az invenciózus rajztudást a felületrészek síkból való kifordításával meg is emeli. Míg Schlosser Kornélia kultúrélményt (is) közvetítő barangolása, épp a faágak szecessziós táncával, különleges szépségforrás (Hazafelé a múzeumból – 2015, v. t.), addig Molnár Kriszta a konstruktív rendezettségű világban (A pillér – 2012; Fel – 2015 – mindkettő akvarell), Mazalin Natália pedig a faktúrán átsejlő réteg villódzásában hisz. Bereczky Ildikó tusrajzain a figurák addig-addig állnak saját – szeretett? féltett? – tükrük előtt, amíg rá nem jönnek: groteszk lényük (kár a tiltakozás!) valahol párhuzamos a torz világgal (Az utolsó; Történelem-tanárnő).
Ahogyan a föntiekből Nikmond Beáta, Harasztӱ István, Skoda Éva, Páll Csaba és Ruttkay Sándor kiemelkedik, éppúgy húzóerő – húzóerő és példa – az iparművészek között Fajka János. Rekeszzománc képei hihetetlen mesélőkedvvel, a néprajzi jelleget helyi értékké forgatva (Wekerlei majális – 2012 ), illetve a jelmezes én-bujkálást farsangi kivirulássá téve (Emberek maszkok mögött – 2012) vallanak arról a lassan kiveszőfélben lévő közösségi örömről, amely nem csupán a játszónak ad méltóságot, ám környezetének is. Hernádi Paula tűzzománca (Épülés – 2014) a konstruktív rendre való vágyódást égeti belénk. Lach Sándor portréja (Elfeledett emlék) nemcsak a vágyódó arc megmutatásával leleményes, hanem az anyagok – korrodált vaslemez és üveg – kombinálásával ugyancsak.
A legexkluzívabb építmény alighanem Raj Csaba kapu-tornya (Az addig megtett út – 1994-2014, fa, tükör, papír, v. t.). A Biblia szimbólumrendszere tág értelmezéstartományt nyit, de nemcsak ezért. Az épített, egy kissé a világmodell változására ösztönző kapuk valahol a harmónia szépségét juttatják eszünkbe – a nyílt és a zárt terek külön is kiemelik a „szobor” fenségét. Tényi Sarolta kerámia portré-hármasa (Stratégiák I.-III. – 2015) fullánkos bírálata az önmaga határait nem ismerő felfuvalkodottságnak. Janisch Kornélia egyszerűségében kellemes dísztárgyakat tett az asztalunkra (Tűztál; Mohatál – égetett samott).
Homoki Anikó üvegszobrai (Megkövült emlékek I.-III.) átszellemültek, a rétegek közötti fényjátékkal szépek. Soltész Melinda szabadon fúvott, foncsorozott, csiszolt nonfiguratív üveg-szobra (Free blowing no.1) szintén ebbe a tartományba sorolható. Egészen különös hatást kelt kintről is és bentről is Thomai Ioannidou üvegajtóra épített installációja (Gondolatok tengerkék tetraéderre – 2014-2015). Míves, exkluzív munka.
A fotót különösképpen meghatározza eszközrendszere és az azon keresztül látott világ mint művészi credo. Varga László Patakja (2015) jóval túlmegy a természetfotón – egyszerűségében drámai. A Doboz nyuszi 6.-tal mi mást akart volna a művész, mint megnevettetni. Nyitrai Ferenc digitális fotói (Ipari táj – 2005; Végállomás – 2014) döbbenetes szociográfiai tanulmányok, míg Horváth Péter bravúros szerkezetű (3x3) tablóján az én-kettőző játék én-sokszorozóvá nő (Átjáró 9. – 2012).
Németh Róbert mennyezeten lévé fényjátéka – Cím nélkül – különös.” – fogalmazott.
A Helikon, illetve elődjének története a ’70-es közepére nyúlik vissza. 1974-ben adta át a kerület A Nagy Balogh János Kiállítótermet, amely inspirálta a kerületi képzőművészeket , hogy csoportba szerveződve közösségként létezzenek, és mutatkozzanak be a kerületi lakosságnak. 1976- körül alakult meg a Kispesti Képző- és Iparművészek Csoportja, amelynek szervezője és vezetője 1990-ig Viola József volt. 1990-1993 között a kör új vezetőjének Katona Áron Sándort választották. 1993-ban felbomlott a kör, a régi új tagok hozzáláttak egy új képzőművészeti csoport létrehozásának. 1995-ben alakult meg a Helikon Kulturális Egyesület. Célja, ahogy névválasztása is jelzi: minden művészeti ág integrálása, az alkotók minél szélesebb összefogása. Kezdetektől T. Szilágyi Ágnes vezette a csoportot, amelynek működésében jelentős szerepet játszottak vezetőségi tagjai, Hernádi Paula, Tényi Sarolta, Pál Csaba és még mások. 2012 óta Skoda Éva festőművész szervezi és fogja össze a Kispesti Helikon Kulturális Egyesület tagjait.
