Emlékezés az örmény népirtásra
Emlékezünk... Nem felejtünk! címmel az Örmény Genocídium emléknapja (április 24.) alkalmából rendezett kiállítást a Kispesti Örmény Nemzetiségi Önkormányzat a KMO-ban. Két hétig láthatja a közönség a népirtás történetét összefoglaló tablókat.
A 11 tabló az Örmény Genocídium tavalyi emlékéve alkalmából készült, bejárta az országot, és most először látható Kispesten. Összefoglalja az 1915-1923 közötti népirtás részleteit: az előzményeket, 1915. április 24-ét (ekkor likvidálták a törökök az isztambuli örmény értelmiséget), a tragikus menetelést, az ellenállást (egyik hősies részéről írta Franz Werfel a Musza Dagh negyven napja című regényét), a segítők szerepét, hogyan lett példa a hitleri Németországban, a genocídium mai el(nem)ismertségét.
A tárlatot Diramerján Artin ajánlotta a megjelentek – köztük Vinczek György alpolgármester – figyelmébe:
„Április 24-e immár egy esztendővel több, mint száz éve az emlékezés és a gyász napja. Ez a dátum sosem volt hangos, bár világszerte örmények és együtt érző más nemzetiségű embertársaik milliói gyújtanak gyertyát, hömpölyögnek végig a városok utcáin Los Angelestől, Párizson át Budapestig. A gyertyák lángjai a kioltott, elpusztított életek, a sivatagban hagyott testek homok temette csontjainak kísértő szimbólumai. Minden egyes lángnak a nevét is tudnánk, ha ismernénk mind azt a másfél milliót, akik a gyilkos menetelésben, éhhaláltáborokban, török katonák szuronyától és késeitől haltak. A képek mindent felidéznek: foszló rongyokba tekert, felismerhetetlenségig soványodott, a megváltó halálra váró tekintetekkel, vagy éppenséggel az utolsó pillanatig a megmenekülés reményétől csillogó szemekkel kamerába meredő emberek fekete fehér képei. Már túl azon, hogy megértsék, ami történik velük, mert az felfoghatatlanul, értelmetlenül tébolyult és kegyetlen. Azt mondom Istentelen is, hiszen a pokol maga érkezett el a földre az örményekért és semmi erő ezt meg nem állította akkor. Egy évvel több, mint száz éve. A rongyok alatt és a koponyákra, csontokra, inakra száradt bőr mögött, ott volt maga az Ember a kilátástalanság kellős közepén: papok, tanítók, írók, mesterek, boltosok, kézművesek, kétkezi földművesek, apák, férfiak, nők..., anyák és gyermekek. Pont, mint Mi, te vagy én. 1915. április 24-én Isztambulban az örmények szellemi vezetőinek likvidálásával kezdődött. A letartóztatások után kínzások, csonkítások, nyilvános kivégzések, majd tömeges megsemmisítés következett, majdnem egy évtizeden keresztül. Hitler ebből merített alig húsz év múlva, hiszen a vagonok már 1915-ben elindultak, a megsemmisülés helyszínéül szolgáló munkatáborok pedig éppen német segédlettel épültek a török oszmán birodalomban. A történelem ismétli önmagát és a leckét még párszor fejébe vési a tárgyból folyamatosan bukásra álló emberiségnek. Emlékezni kötelesség, s míg a történteket nem követi beismerés és megbánás, addig az emlékezet gyertyalángjainak fénye számon kérőn lobog minden április 24-e éjjelén.”
A megnyitón az Urartu Örmény Nemzetiségi Színház művészei működtek közre: Juhász Endre egy ősi örmény hangszeren, a dudukon szólaltatott meg egy szomorú örmény dallamot, Tóth András előbb egy novellát olvasott fel, majd a program zárásaként elénekelte a Hős leszel című dalt a Musza Dagh negyven napja című musicalből.
