Az ’56-os forradalomra emlékezett Kispest
Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából az Ötvenhatosok terén tartott ünnepséget Kispest Önkormányzata.
„Ha merünk önmagunk lenni és nem úszni az árral: ez a szabadságunk” – idézte a tavaly elhunyt díszpolgárt, Jókai Anna Kossuth-nagydíjas írót, a Nemzet Művészét ünnepi beszéde elején Kispest polgármestere. Gajda Péter úgy fogalmazott, „igaz ez a megállapítás egyénekre, kisebb közösségekre és nemzetekre is. Talán sosem volt igazabb, mint 1956-ban, amikor egy totalitárius elnyomó diktatúra által megnyomorított és megalázott emberek százezrei, milliói nemzetként mertek szembe úszni az árral és kiállni szabadságukért.
Miért is kellett mindezt tenniük 62 évvel ezelőtt? Ne feledjük, Magyarország a vesztes világháború után a Jaltában kovácsolt új világrend börtönébe és egy olyan kényszerpályára került, ami az 1945-1947-es demokratikus kísérletek ellenére egyenesen vezetett az állampárti diktatúrához. Egy olyan berendezkedéshez, ami felszámolta a jogállamiságot és a jogbiztonságot. Az volt a törvény, amit a párt és annak vezetője mondott, a népképviseleti országgyűlés pedig egyszerű biodíszletté silányult.
Az elnyomó rendszer nem tisztelte sem a lelkiismeret, sem a gondolat-, sem pedig szólás- és a sajtószabadságát. Minden gátlás nélkül társadalmi érdek álcája mögé bújtatva nyúlt az emberek vagyonához és vette el azt, akár földről, vállalkozásról, lakásról vagy éppen megtakarításról volt szó.
De nem csak vagyont vett el a rendszer, hanem életeket is. És itt nem csupán a politikai koncepciós perek végén kivégzett áldozatokra gondolunk, hanem olyan életek százezreire, melyeket a kommunista rendszer elnyomógépezete tört derékba.
Szinte felfoghatatlan, hogy 1950 és 1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt – két és fél ezer családot – pedig egyszerűen kitelepítettek, kitiltottak Budapestről, amelynek 1950-től Kispest is a része volt.
Érthető, hogy mi hajtotta a nemzetet ötvenhatban és mi táplálta azt a szabadságvágyat, ami arra ösztönzött, hogy szembe úszunk az árral, egy nem akármilyen erős árral. Joggal tehetjük fel a kérdést. Vajon illúzió volt-e a szabadság kivívása 1956 őszén?
A világban akkor egy olyan rend uralkodott, amit szuperhatalmak kényes egyensúlya jellemzett. Az egymásnak feszülő tömbök a történelem során soha nem látott pusztító erő felett rendelkeztek és a Kárpát-medence nem volt számukra más, mint egy mező a sakktáblán, a magyarság pedig csak egy feláldozható gyalog rajta.
Magyarországnak, ha ki akarta vívni szabadságát, az egyik szuperhatalommal kellett szembenéznie. Ha csak a hazai elnyomók lettek volna az ellenfelek, a magyar társadalom könnyen lerázta volna magáról a diktatúra láncait. Azonban számolni kellett a Szovjetunióval. Azzal az állammal, ahol bő három évvel Sztálin halála után még mindig a világtörténelem egyik legkeményebb tömeggyilkos diktatúrája működött és katonai erejének teljében volt.
A szabadságért a fegyveres harcot is vállaló felkelőknek összesen harminc hadosztály 60 000 katonájával, több mint 1100 páncélosával és egyéb nehézfegyverzettel, repülőkkel kellett szembenézniük. A küzdelem kimenetele katonai értelemben nem lehetett kétséges.
Ha így nézzük igen, tényleg illúzió volt, hogy győzhetünk. De nem volt eredménytelen a küzdelmünk és a mártírok áldozata. Hiszem, hogy e nélkül az áldozat nélkül nem indulhatott volna meg a Szovjetunió és a keleti blokk bomlása. 1956, bár hivatalosan nem lehetett róla beszélni, példa volt az elkövetkező nemzedékeknek, amiből erőt meríthettek nem csak Magyarországon, hanem minden országban a vasfüggönytől keletre.
Úgy vélem, hogy a rendszerváltás nem lett volna békés, ha 1956 és az akkori nemzedék nem váltotta volna meg saját vérével az elkövetkező nemzedékek szabadságát és a demokratikus magyar jogállamiság jövőjének zálogát. Ez a mi örökségünk, amit 1956-tól és ötvenhat hőseitől kaptunk Magyarországon, Budapesten és itt Kispesten. Ez az az örökség, amit meg kell őriznünk.”
Beszéde zárásaként a polgármester újra Jókai Annát idézte, aki a forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján tartott kispesti megemlékezésen mondta: „a szabadság felelősség nélkül nem szabadság. Az egyenlőséget legtermészetesebben a jogállam biztosítja, a törvény előtt legyen mindenki egyenlő. A forradalom első napjaiban volt testvériség, most ez várat magára egészen addig, amikor majd az, akinek sok van, azt mondja elég, és a többletet mások javára fordítja. Azt üzeni 1956, hogy kis nemzet is lehet nagy, ha cselekedeteiben azzá tud válni.”
A hősök előtt tisztelgő ünnepség Udvardy Boglárka énekművész és Kautzky Armand színművész műsorával folytatódott, majd az önkormányzat vezetői, a pártok, az egyházak, az intézmények és a civilszervezetek képviselői helyezték el virágaikat az emlékmű előtt. Az önkormányzat nevében Gajda Péter polgármester és a három alpolgármester, Rátkay Andrea, Vinczek György és Kertész Csaba koszorúzott. Koszorút helyezett el Burány Sándor parlamenti képviselő, az ’56-os Szövetség Kispesti Szervezete, az ’56-os hagyományőrző Szövetség, a kerületi kormányhivatal képviseletében dr. Király Beatrix hivatalvezető és dr. Kosik Rita hivatalvezető-helyettes.
Az ünnepség csendes virágelhelyezéssel ért véget a Templom téri kopjafánál.
Az ’56-os kispesti megemlékezések folytatódnak: október 29-én 14 órakor a Kispesti Nemzetőrség megalakulásának évfordulója alkalmából a Városháza Kossuth utcai oldalán levő emléktáblát koszorúzzák meg, majd november 5-én 15 órakor a Határ úti kopjafa megkoszorúzása következik.
