Ahol kétszer kel fel a nap, avagy diákbarangolás Torockó környékén
A hetedik évfolyam több okból is különleges. Nincs ez máshogyan nálunk, a Kós Károly Általános Iskolában sem. E korosztálynak már nincsen napközi, csak maximum tanulószoba, a felvételi már közeledik, de még van idő a továbbtanulásról spekulálni és ekkor van a Határtalanul program is. Idén sem alakult ez másként, hiszen az „A” és a „B” osztály együtt, egyszerre vett részt a 4 napos, igazán jól sikerült programon. Az izgalmas túrák, az emlékezetes helyszínek és a profi idegenvezetés miatt a jó hangulat kódolva volt. Egy bizonytalan tényező akadt – ám ezt tudtuk előre –, ez pedig az időjárás. Hát, nem hazudtolta meg magát…
Utunk első állomása Nagyvárad volt. Itt „nyert felvételt” buszunkra helyi idegenvezetőnk, Polacsek Tamás kolozsvári tanár, aki tudásával, tájékozottságával gazdagította programjainkat. A Körös-parti Párizst diákjaink egy ötletes feladatlap segítségével fedezték fel.
A városlátogatás után egy merőben más program, barlangtúra következett. Vársonkolyoson a bihari karsztvidék egyik legszebb képződményét, az ősemberek által igen kedvelt Nagy Magyar-barlangot kerestük fel. A sportértéket jelentő folyóparti túra során meggyőződhettünk, hogy itt a Körös tényleg sebes. Napnyugtára ért a buszban regenerálódó csapatunk a torockói szállásra. A Székelykőt, mint színpadi hátteret már érkezésünkkor megcsodáltuk. Ekkor egyelőre még csak szoktattuk szemünket a 600 méter magas mészkősziklához, mint később megmászandó célhoz.
Az 50 fős társaság második napja igen eseménydúsra sikerült: a tordai sóbánya felkeresése és a hasadék bejárása közé egy kolozsvári találkozó lett beiktatva, amelynek során a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai alkalmi idegenvezetőkként vezették körbe a „Kincses város” nevezetes épületei között hetedikeseinket. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy alig másfél-két órás közös barangolás is elég a gyerekeknek, hogy kezdetét vegye egy kapcsolatépítés, amely azután a digitális közösségi felületeken folytatva tartóssá válhat.
A harmadik napon következett az utazás névadójának megmászása: irány a Székelykő. A több mint szuszogós, 4 órás hegyi túrát becsülettel abszolválta a bevállalós társaság. A csúcsról körbetekintve a kilátás magáért beszélt, s ez csak az „azta”, és a „húú” kifejezésekkel egészült ki. Pedagógusként az futott át bennem, hogy többek közt az ilyen tanulói pillanatokért vagyunk mi tanárok e pályán. A csapat óvatosabbik fele ezen idő alatt a torockószentgyörgyi várba látogatott fel. A két hegycsúcsról liliputinak tűnő hajdanvolt bányászvárost, ma inkább „Erdélyi ékszerdobozt”, volt alkalmunk aztán „életnagyságban” is megtekinteni. Sokan Erdély legszebb településének tartják Torockót, s ami igaz az igaz: komoly érvek szólnak mellette.
Az utolsó nap reggelén fájó szívvel köszöntünk el a faluszéli panzió magyar tulajdonosától, szállásadónktól, Kati nénitől. Bár hazafelé indultunk, két látogatás várt még ránk: a festői Rozsda-szakadék felkeresése és Nagyszalonta. Az első helyszínt sajnos a néhány nappal korábbi hatalmas vihar elérhetetlenné tette számunkra, ám így alkalmunk kínálkozott Arany János nagyszalontai szülőházának megtekintésére. Érdekes volt látni a diákok arcát, amint az irodalom tankönyv hirtelen megelevenedik a határ túloldalán egy kis falusi 3 szobás házban, az Arany János utcában… Utazásunk utolsó állomása a Csonka-torony volt, amelyet alig egy éve hibátlanul felújítottak és igazi interaktív diákbarát múzeumként nyitottak meg újra.
Abban nem vagyok biztos, hogy diákjaink most látogattak el utoljára Erdélybe, de abban igen, hogy e néhány nap nagyon sokáig emlékezetes marad számukra!
Köszönjük ezen élményt minden érintettnek!
Porkoláb Gábor,
a Kós iskola tanára
