Kézben tartott életek címmel nyílt meg Várhelyi Csilla festőművész kiállítása a Wekerlei Kultúrházban szombaton. A tárlat május 16-ig tekinthető meg.
Kiss-Szitár Orsolya, a Wekerlei Kultúrház tagintézmény-igazgatója köszöntőjében kiemelte, nem véletlen, hogy éppen március végén nyitják meg ezt a kiállítást, ugyanis ilyenkor vannak az iskolákban az úgynevezett digitális projekthetek vagy témahetek.
A kiállítást Jakatics-Szabó Veronika festőművész nyitotta meg. Várhelyi Csilla festményein korunk jelenségeinek lírai megfogalmazásai jelennek meg, a telefonok a városi környezet hangsúlyos motívumaiként tűnnek fel. A néző számára ezek jelképpé válnak, a kor, amiben élünk, annak az attribútumaivá. A festőnő sokszor naplószerűen, bensőségesen ábrázolja, élete fontosabb eseményeit, az őt ért hatásokat. Gondolok itt elsősorban az anyaságra, a gyermeknevelésre, valamint a fiatal, úgynevezett alfa, vagy Z generációval való kapcsolatra, a rácsodálkozásra – tette hozzá Jakatics-Szabó Veronika, aki elemezte is a kiállított alkotásokat. A festő képei tanúsítják, hogy alkotóként képes a megújulásra, és mindig tud technikai és gondolati értelemben is újat mutatni az arra fogékony közönségnek – zárta gondolatait a festőművész.
A kiállításon közreműködtek Várhelyi Csilla testvérei, Várhelyi Diána zongoraművész és Várhelyi Dániel szaxofonművész.
Várhelyi Csilla festményein „kor-képek” elevendenek meg, jelképes tartalmú élethelyzetekről készít sűrített pillanatképeket. Szereplői mi magunk vagyunk, az utcán, a villamoson, a vonaton, a vízparton telefonjukba mélyedő, mai gyerekek, fiatalok, idősek. Várhelyi Csillát idézve: „Nem hagynak hidegen a társadalom aktuális változásai – minden digitálisan történik, az élet színtere áttevődött a kijelzőkre. Bár képeim gyakran a modern technikáról szólnak, én a hagyományos olaj-vászon eljárással készítem őket – nem gondolom, hogy a festészet elavult médium lenne. Ezen a nyelven is meg lehet szólítani a ma emberét: ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze, hogy önmagunkra ismerjünk a festményeken. A képek egy részén fehér figurákat jelenítek meg színes tájképi háttér előtt: a hiányként, önmaguk öntőformáiként értelmezhető figurák azt az ellentmondást jelenítik meg, amely a való és az online világban való egyidejű jelenlét által feszít bennünket.”
