Hagyományosan az 1911-ben állított Kossuth-szobor előtt tartotta március 15-i ünnepségét Kispest Önkormányzata. A programban a KMO Obsitos Zenekarának kamarazenekara működött közre.
Az ünnepségen Paróczai Anikó alpolgármester emlékezett meg az 1848-49-es forradalom eseményeiről, a szabadságharc kevésbé látható hőseiről.
„178 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én egy maroknyi budapesti fiatal úgy döntött, hogy a kezébe veszi a saját és az ország sorsát. Nem vártak tovább engedélyre, nem kértek pecsétet a bátorságukra. Megunták, hogy egy idegen hatalom dönt róluk a fejük felett. Megunták, hogy mások szabják meg, milyen országban kell élniük, mit szabad gondolniuk, és merre tarthat a nemzetük.
Március 15-én minden évben fejet hajtunk a márciusi ifjak emléke előtt. Felidézzük Petőfi Sándor lángoló sorait, Jókai Mór prózáját, Kossuth Lajos szónoki erejét. Tudjuk, mi történt 1848. március 15-én: reggel a Pilvax kávéházban, délben a Landerer nyomdában, délután a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, este a Nemzeti Színházban. Tudjuk a 12 pontot, ismerjük a Nemzeti dalt. Tisztelettel adózunk emléküknek, példaként állítjuk sorsukat kortársaink, szüleink, nagyszüleink és minden tisztességes, becsületes magyar ember elé.
De vajon valóban kellő mélységgel emlékezünk rájuk, vagy beérjük a köztereinket megtöltő szobrokkal, amelyek inkább csak jelképei az emlékezésnek?
Amikor Széchenyi Istvánról beszélünk, sokan elfelejtjük, hogy ő nem elszigetelődni járt külföldre. Körbenézett Európában, és mindenhonnan, ahol járt, hazahozta a tudást. Ő művelődni járt Bécsbe, Londonba, Párizsba. Kereste a legjobb megoldásokat, a legmodernebb technológiákat, a legszabadabb gondolatokat.
Széchenyi egy teljes évnyi jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudomány fejlesztésére, mert tudta: a tudás a nemzet tőkéje. Széchenyi és Kossuth vitái máig a magyar szellemi élet legszebb fejezetei, mert mindketten észérvekkel, víziókkal, vitázva keresték a haza javát. Bár mást gondoltak az útról, a céljuk ugyanaz volt: egy szabadabb és modernebb Magyarország.
Széchenyi óta tudjuk, hogy a valódi haladás alapja nem a hangzatos jelszavakban és szlogenekben, hanem az észérven alapuló vitákban és a közös munkában rejlik.
Ebből a szellemi pezsgésből, a Reformkor vitáiból és a világra való nyitottságból született meg a március 15-ei forradalom és szabadságharc eszméje.
A történelmi események forgatagában, azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szabadság épülete nemcsak a pódiumon szónokló férfiak erején nyugodott. Voltak kevésbé látható, vagy láthatatlan tartóoszlopok is, akik nélkül ez a nagyszerű építmény összeomlott volna. De vajon kiknek a hangja halkult el a történelem zajában? Kik voltak azok a nők, akik nem pusztán kísérték az eseményeket, hanem alakították is azokat, mégis ritkán beszélünk róluk.
Tisztelt Ünneplők! Engedjék meg, hogy a kispesti városvezetés nevében a mai ünnepen most nekik állítsak emléket. Mert az 1848-49-es események nem csak a férfiak összefogásáról szóltak.
Ott volt például Teleki Blanka. Egy arisztokrata nő, aki a kor elvárásaival szembemenve 1846-ban Pesten leánynevelő intézetet alapított. Abban az időben, amikor a nők oktatása többnyire a „jó feleség és jó anya” szerepére korlátozódott, ő történelmet, irodalmat, közéleti gondolkodást taníttatott növendékeinek. Az intézetben tanított többek között Vasvári Pál is – a márciusi ifjak egyik meghatározó alakja.
Amikor 1848. március 15-én kitört a forradalom, Teleki Blanka nem az iskola falai közé zárkózott, hanem kaput nyitott a változásnak: maga szavalta el növendékeinek a Nemzeti dalt. Kolléganője, Leövey Klára pedig a Nemzeti Múzeum kertjébe vezette a leányokat, hogy saját szemükkel lássák: a haza sorsa nem egy elvont eszme, hanem közös, élő valóság, amelyben minden egyes embernek egyéni felelőssége van. Hiszen a szabadság nem csak a csatatéren születik. A szabadság a nevelésben, a gondolkodásban, az iskolapadban is formálódik.
Amikor a forradalomból szabadságharc lett, új kihívások következtek. 1849. április 16-án Kossuth Zsuzsanna kinevezést kapott: ő lett az összes tábori kórház főápolónője. Nem jótékonysági szerep volt ez, hanem sokkal inkább országos szervezői feladat.
A Pesti Hírlapban közzétett felhívására asszonyok százai jelentkeztek sebesültek ápolására, kórházi szolgálatra, kötszerek készítésére, gyűjtések szervezésére. Zsuzsanna bejárta az országot, és mintegy 72 tábori kórház felállítását irányította. Olyan rendszert teremtett, amely európai összehasonlításban is úttörőnek számított.
Bár akkoriban sokan megkérdőjelezték egy nő irányítási képességeit, Kossuth Zsuzsanna nem pazarolta az idejét a szóbeszédekre. Hagyta, hogy az eredményei beszéljenek helyette. Rendszert teremtett a káoszban, és rendíthetetlen munkájával temérdek ember sorsát fordította meg a frontvonalak mögött.
Kiváló példa az ő története arra, hogy a felelősségvállalásnak és a tenni akarásnak nincs neme. A hazaszeretetnek pedig végképp nincs.
A szabadságharc egy másik, igazán különleges alakja Lebstück Mária volt. Bécsben nevelkedett, és az 1848. októberi bécsi forradalom sodorta az események közé. Férfiruhát öltött, és beállt az egyetemi légióba. Amikor a felkelést leverték, Magyarországra jött, és csatlakozott a honvédséghez.
Szolgált a német légióban, majd a Feldunai hadtest kötelékében. Részt vett az 1849 eleji téli hadjárat ütközeteiben, és ott volt a kápolnai csatában is 1849 februárjában, ahol megsebesült. Vitézségéért Henryk Dembiński tábornok hadnaggyá léptette elő.
Nem jelképes szerepet kapott. Fegyverrel harcolt. Parancsot adott és kapott is. Az ő sorsa a bizonyság rá: nem a ruha vagy a rang, hanem a tettek igazolják a rátermettséget és a bátorságot.
És ott volt Szendrey Júlia. A köznyelv sokáig csak úgy emlegette: Petőfi felesége. Pedig Júlia önálló alkotó, író és fordító volt, aki 1848 tavaszán nem csupán szemlélte az eseményeket. Amikor férje a Nemzeti dalt írta, ő nemzeti színű fejkötőt varrt: ezzel nemcsak jelképet választott, hanem hitet is tett a forradalom mellett.
1849 áprilisában röpiratot fogalmazott a magyar nőkhöz, amelyben arra kérte őket: ne tartsák vissza a szeretteiket a haza védelmétől. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk” – írta látnoki erővel.
Szendrey Júlia tudatosan állt a szabadságharc mellé, és a bukás után többszörösen is viselte a vereség terhét. Özveggyé vált, majd amikor újraházasodott, a közvélemény kíméletlenül elítélte. Írni akart, élni akart, és önállóan dönteni a saját sorsáról – éppen ez a modern függetlenség volt az, ami miatt kortársai sokáig megtagadták tőle a neki járó elismerést.
De tisztelt emlékezők, ne feledkezzünk meg a csendes helytállókról sem! Azokról a láthatatlan seregekről, akik a mindennapok méltóságával vívták meg a maguk szabadságharcát. Gondoljunk azokra az anyákra és feleségekre, akik egyik napról a másikra egyedül maradtak a gazdaságokkal és a földekkel. Akiknek nem volt idejük a félelemre, mert nekik kellett kézben tartaniuk a családot, irányítaniuk az aratást, miközben férjeik és fiaik a csatamezőn voltak. Ők voltak a nemzet biztos pontjai.
Ott voltak a leányok és asszonyok, akik éjszakákon át készítették a fáslit a sebesülteknek. Bár ez a munka nem volt látványos, de minden egyes vászondarab egy-egy élet reményét jelentette.
És ők voltak azok is, akik a szabadságharc legnehezebb hónapjaiban, amikor a nemzetnek minden anyagi erőforrásra szüksége volt, elsők között mozdultak meg. Kossuth Lajos hívó szavára, látva a honvédség felszerelésének hiányát, tömegével ajánlották fel legféltettebb kincseiket, családi ékszereiket a nemzeti kincs növelésére. Akkoriban egyetlen mondat járta be az országot, ami azóta is az önfeláldozás egyik legszebb üzenetévé vált: „Ha nincs szabad haza, az aranynak sincs értéke.”
A szabadságharc nem tartott volna másfél évig, ha nincs az a hit, amit ezek a nők sugároztak. Ők adtak értelmet a küzdelemnek, ők adtak otthont a hazának, és ők voltak azok, akik a vereség után is elültették gyermekeik szívében a reményt. Amikor ma fejet hajtunk, hajtsunk fejet értük is: a mi felmenőinkért, akiknek az ereje ott lüktet mindannyiunkban.
Tisztelt Kispestiek! A nemzet hajlamos nagyjait egyszerű történetekké formálni. De a szabadság története mindig összetettebb, és mindig személyes áldozatokkal jár. Ezért fontos ma kimondani a nevüket és elmesélni az ő sorsukat is. Mert a nemzet emlékezete akkor válik teljessé, ha nemcsak a csataterek dörgését halljuk meg, hanem az ápolók fegyelmét, a tanítók bátorságát és a hátország néma munkáját is. Ha felismerjük, hogy a szabadság építményét nemcsak a férfiak ereje adja, hanem a nők kitartása az a láthatatlan erő, amely összetartja a falakat.
Ma, itt Kispesten, ne csak a múltat idézzük fel, hanem tegyünk egy vállalást a jövőre nézve is! Törekedjünk arra, hogy emlékezetünk ne legyen féloldalas. Elevenítsük fel és tanítsuk meg gyermekeinknek múltunk minden meghatározó alakját – azokat is, akikről a tankönyvek mesélnek, és azokat is, akiknek a neve eddig csak a margóra szorult. Hiszen csak akkor érthetjük meg igazán, hogy mit jelent magyarnak lenni, ha látjuk a teljes képet. Őrizzük meg ezt a teljességet a szívünkben, és építsük erre a közös jövőnket!” – zárta gondolatait Paróczai Anikó alpolgármester.
Az ünnepi megemlékezés a „Három Szín – Egy Nemzet” című zenés-táncos irodalmi műsorral folytatódott. Az összeállításban Petőfi Sándor verseiből hallhattak idézeteket az érdeklődők. A műsorban közreműködtek Derzsi György színész, énekes, Robin László színművész, valamint a Forgatag Művészeti Társaság táncosai. A műsor rendező-koreográfusa Paár Tibor volt.
A Kossuth téren koszorút helyezett el a szobor talapzatán az önkormányzat képviseletében Gajda Péter polgármester, Paróczai Anikó, Ternyák András, Varga Attila és Vinczek György alpolgármesterek, koszorúzott továbbá Kunhalmi Ágnes országgyűlési képviselő.
A pártok, egyházak, intézmények, és civil szervezetek közül koszorúzott: Demokratikus Koalíció Kispesti Szervezete, Jobbik Magyarországért Mozgalom Kispesti Szervezete, Momentum Mozgalom Kispesti Szervezete, MSZP Kispesti Szervezete, Párbeszéd Magyarországért Kispesti Szervezete, Mi Hazánk Kispesti Szervezete, Kispesti Nagyboldogasszony Főplébánia és a 301. Kazinczy Ferenc Cserkészcsapat, Budapest-Kispest-Központi Református Egyházközség és az Ady Endre Református Általános Iskola, valamint a Szőlőskert Református Óvoda, CSAK Tisza Sziget Kispest, Gazdasági Ellátó Szervezet, Karácsony Sándor Rózsatéri Református Általános Iskola és Óvoda, Kispesti Ifjúsági Önkormányzat (KIFÖ), Kispesti Nyugdíjasok és Mozgássérültek Klubja, Kispesti Nyugdíjasok Szociális és Érdekvédelmi Egyesülete (KINYE), Kispesti Véradók Egyesülete, Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete (MTSZSZ), Nyugdíjas Pedagógusok Egyesülete Kispest, Romák Felzárkóztatásáért Egyesület, Székelyország Tündérkertje, Kispesti Tisza Szigetek.
