A II. világháború kispesti harcainak befejezésére emlékeztek
Hetvenhét éve, 1945. január 9-én értek véget a II. világháború harcai Kispesten. Az alkalomból megemlékezést tartottak a Városház téren álló emlékműnél.
Vinczek György alpolgármester ünnepi beszédében kitért arra, hogy az emlékmű elődjét Tildy Zoltán köztársasági elnök avatta fel 1947-ben. 1956-ban aztán ledöntötték azt, és 1960-ban emelték az új szobrot. Az emléktábla szövege is változott az idők során, a mostani politikai konszenzus eredménye a rendszerváltás idejéből.
Az önkormányzat képviseletében Gajda Péter polgármester és a három alpolgármester, Vinczek György, Kertész Csaba és Varga Attila, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) kispesti szervezete, valamint a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület nevében Szonderik Gyula és Losó Györgyné hajtott fejet és helyezett el koszorút a csaknem 3,5 méter magas, bronzból készült emlékmű talapzatán. A békét szimbolizáló nőalakot, Tar István szobrászművész alkotását, 1960-ban állították fel a téren. „E szobor azon katonahősöknek állít emléket, akik 1945 első napjaiban a városunk területén folyó harcokban vesztették életüket a fasizmus elleni küzdelemben” – olvasható a monumentum talapzatán lévő emléktáblán.
Részletek Petri Miklós akkori polgármester visszaemlékezéséből: „Igy ért az, hogy jan. 8-án 11 órakor a Chuba alezredes odajött és én jelentkeztem nála. Elmosolyodott, és azt mondja: harasó. O már tudhatott mindenről és igy lettem én kinevezve Kispest polgármesterévé. 9-én már Csernisov tábornok is megerősítette a kinevezésemet…
A belövések és más egyéb betegség folytán kb. 700 ember halt meg rövid idő alatt, közülük sokan nem a temetőben, hanem kertekben papírba csomagolva voltak eltemetve. Operatív intézkedésekre volt szükség, a fertőző betegségek megszüntetésére. Az orvosokat összehívtam, oltószert nem tudtunk szerezni, tehát így, bár még Kispest határában harcok voltak, de már mi jan. 9-én a kispesti munkásotthonban Bolgár Elekkel összehívtuk az összes pártok vezetőit és a legérdekesebb, hogy a kommunista párt volt a legutolsó, aki a városházára jött. Jött Polyák János, és mondtam neki, hogy estére legyél a munkásotthonban. Azt mondja ő este nem, mert fél, hogy az oroszok elkapják őt. Mondom, akkor itt és itt találkozunk, mert nálam van olyan igazolvány. De azt mondja, hogy lettél te polgármester? Mondom, azt kérdezd meg a katonai parancsnoktól…
Én határoztam meg a törvényt, mert nem volt semmi. Nekem kellett meghatározni mindent, addig amig Budapest el nem esett. Összehívtam a pedagógusokat, tartottam egy előadást. Ott volt az a pedagógus is, aki valamikor, amikor hozzájártam az elemi iskolába és azt mondta, nem leszel más csak utcaseprő, most elnevette magát, s azt mondja, mindig tudtam, hogy lesz belőled valami. Tartottam nekik egy nagyon szép hazafias beszédet, ahol Széchenyit, Kossuthot, különösen Petőfit emeltem ki, és mondtam ebben a szellemben kell, hogy az iskolában a tanitást megkezdjék. Gondoskodni fogok arról, hogy az iskolák tantermei rendbe jöjjenek, a lakosság és az iskola segítségét fogom kérni. Sem víz, sem villany, sem élelmiszer nem volt, üresek voltak az üzletek. Rögtön elmentem Csernisov tábornokhoz és megkértem, adjon egy tisztet mellém. Ülj be az autóba, azt mondja, kapsz katonákat és menj el a környékbe, Némedibe, Alsónémedibe. Ezekbe a helységekbe elmentem s ott beszéltem az emberekkel. Gyűlést hívattam össze és mondom, hogy Kispestre élelmiszert szállítunk. Igen ám, csakhogy amit szállítottunk, elkobozták. Ugy, hogy hosszú napok teltek el, amikor sikerült elérni azt, hogy Csernisov tábornok minden segítséget megadott. Öt autót kaptunk, teherautót amivel elmentem Némedire, krumplit, miegymást hozni, hogy az élet meginduljon.
Akkor tudtam meg Kispesten, mikor polgármester voltam, hogy az éhség milyen kegyetlenül fáj. Semmi nem volt, napokig nem ettem, mert semmim nem volt. Véletlenül elszóltam magamat és egy polgár hozott ennivalót, akinek az éléskamrájában volt, azt mondta, egyen. És kijött a könny a szememből, annyira fájt az éhség. Amikor leültem először a polgármesteri Íróasztal elé, összetettem a kezemet és azt mondtam, ember próbálj maradni! Ezt meg is próbáltam, be is tartottam. Harmadik nap már összehívtam a kisiparosokat. Mindet ismertem, együtt jártam velük iskolába. Azt mondtam nekik: ide hallgassatok, az iskolákat rendbe kell hozni. A lakosság szó nélkül minden segítséget megadott, magam is kimentem. Reggel 6 órakor már az Üllői úton mentem, a lótetemeket, a hullákat elszállítani, a gyárakban elindítani a munkát, romokat eltakarítani.”
