Emléktáblát kapott a világhírű hegedűművész
Születésének 100. évfordulója alkalmából szombaton avatták fel a világhírű hegedűművész, Tátrai Vilmos emléktábláját wekerletelepi szülőháza falán.
Száz éve a Körző utca 3. alatti házban született a Kossuth-díjas, Kiváló művész, Tátrai Vilmos. A XX. század egyik legnagyobb magyar muzsikusa már hatesztendős korától hegedült és koncertezett is. A kiváló hegedűművész 1936–1937 között a Buenos Aires-i rádiózenekar koncertmestere volt, 1940-ben Törökországban dolgozott, miközben 1940–1944 között a Székesfővárosi Zenekar, majd két évig a Rádiózenekar (1945–1946) hangversenymestere volt. 1946. október 8-án lépett először közönség elé a Tátrai Vonósnégyessel, a zenekarral 1948-ban megnyerte a budapesti nemzetközi Bartók-kvartettverseny első díját, amely nemzetközi elismerést is hozott. 1946-tól 1978-ig az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere volt. 1957-ben megszervezte a Magyar Kamarazenekart, amelynek több mint harminc éven át a vezetője volt. A Kispesten született művész pályafutása alatt minden kontinensen, Európa valamennyi országában fellépett. Mintegy kétszáz lemezfelvétel, több mint hatvan magyar mű ősbemutatója fűződik a nevéhez.
Kispest Önkormányzata születésének 100. évfordulója alkalmával állíttatott emléktáblát a kerület világhíres szülöttének. Az avatón a művész fia, Dr. Tátrai Vilmos idézte fel édesapja alakját, majd Gajda Péter polgármesterrel együtt leplezte le az emléktáblát. A család és a Tátrai Vilmos Emlék Alapítvány nevében Tátrai Vilmos lánya, Fülöp Attiláné dr. Tátrai Zsuzsanna és az unoka, Fülöp Attila helyezett el koszorút a tábla alatt. Az önkormányzat képviseletében Gajda Pétert polgármester, valamint Vinczek György és Ékes Gábor alpolgármesterek koszorúztak. A XIII. kerület nevében – Tátrai Vilmos Angyalföld Díszpolgára volt – Holopné Schramek Kornélia koszorúzta meg az emléktáblát. Az ünnepség koncerttel ér véget a wekerletelepi Szent József templomban: a műsorban Bach, Händel, Franck, Wolf Péter, Vivaldi és Schubert műveit szólaltatta meg Fülöp Zsuzsanna (szoprán), Kozák Orsolya (hegedű) és Kovács Márta (orgona).
Dr. Tátrai Vilmos beszéde az emléktábla-avatón:
„Hogy milyen volt Tátrai Vilmos fiának lenni?
Gyermekként jó, nagyon jó, különösen véd- és dacszövetségben egy olyan feltétel nélkül testvérszerető testvérrel, mint Zsuzsa nővérem.
Kamaszként nehéz, nagyon nehéz, mert hát egy fiúnak az apa a példaképe, és ha ez a példakép reménytelenül elérhetetlen… Ugye nem kell magyaráznom?
Kamaszból felnőtté válni pedig már a lehetetlennel volt határos, csodára, kívülről jött csodára volt szükség a felnőtté váláshoz.
Már ennyiből is kiderül, hogy évforduló ide, évforduló oda, egy fiú, még ha olyan öregfiú is, mint én, nem tud az apjáról ünnepi szónoklatot tartani. Legfeljebb emlékezni.
Hogy miért, meg nem mondhatom, de csupán egyetlen emlékképemben jelenik meg, mint fiatal apa. A Palatinus strandon vagyunk, hullámfürdőben. Jó móka, élvezem, de apám egyszer csak eltűnik a szemem elől. Aztán meglátom, ott van tőlem alig pár lépésnyire, csak a nagy tömeg tüntette el. Felejthetetlen az ijedtség is, a megkönnyebbülés is, amit akkor éreztem.
Ennél korábban történt, hogy ő tanított meg úszni a Lukács uszodában. Az uszoda öreg fák lombjaitól árnyas előterébe kiérve mindig eszébe jutott, hogy amikor az egyik pártfegyelmi követte a másikat, háborgó lelke itt talált békére.
Kanál esik le az asztalról. Apám ügyesen, jó reflexszel elkapja. Kapus voltam – kommentálja büszkén. Aztán sokadszor elmeséli, milyen jó kapusa volt a futballcsapatának egészen addig, amíg egyszer a labda helyett úgy orrba nem rúgták, hogy elájult. Attól kezdve elment a kedve kapuba állni.
Kirándulás közben eltévedünk, de viszonylag könnyen sikerül visszatalálni a kijelölt útra. Cserkész voltam – az ilyen helyzetekben rendre ez a mondat jutott eszébe, és gyakran kezdte el mesélni, mennyi hasznos dolgot lehetett megtanulni egy cserkészcsapat tagjaként.
A Fasori gimnáziumban tanult latinul, de azt, hogy Miles, milites, vagyis a katona szó egyes és többes számú alanyesetét, nem a latin órákra emlékezve szokta volt, néha minden apropó nélkül, mondani. Katonaként részt vett Felvidék visszafoglalásában. Nem tört ki fegyveres harc, de ezt előre nem lehetett tudni. Ott mondatta velük a szorongás: mi lesz milites?
Egyébként sem volt rá jellemző, hogy bármiféle iskolában tanult ismeretét fitogtassa, a tudás ennél sokkal magasabb rendű szerepet töltött be életében. Az olvasásnak, mint létszükségletnek a jeleként éjjeli szekrényén mindig ott volt a könyv. Sokat olvasott és sokfélét, de anyámmal együtt Thomas Mannért, főleg a József és testvéreiért rajongott. A műveltség szent volt számára, ezért is tartozott legnagyobb élményei közé, ha beszélgethetett Tamási Áronnal, Kassák Lajossal, Hegedűs Gézával, Devecseri Gáborral, Karinthy Ferenccel, vagy egyszerűen csak hallgathatta őket.
Jöjjetek, most nézzetek ki az ablakon, hívott Zsuzsát és engem, amikor Balatonra mentünk, és várható volt a tó első előbukkanása a vasút menti fák között. A Balaton megpillantása minden nyaralás alkalmával ünnep volt számára, és számunkra is ünneppé akarta tenni.
Aztán 1958-ban először együtt Breznóbányán, először együtt a Tátrában. Tudjátok, milyen magasan vagyunk? Már kétezer méteren, és alattunk a felhők. Magasabbra, magasabbra, éreztem magamban az apámtól szóban meg sem fogalmazott késztetést, és a hegytetőn muszáj volt egy kőre felállnom, hogy egy-két méterrel még magasabbra kerüljek. Ha pedig hegymászás közben nagyon siettem volna előre, elmondta, mit tanult meg, amikor Felvidéken a hegyek közt élő embereket figyelte: azt, hogy nem sietnek, egyenletes tempóban mennek, így biztos nem fáradnak el túl hamar, és célhoz érnek.
„Tíz évig be voltunk zárva” – talán semmit se hallottam tőle annyiszor, mint ezt a panaszt. Utólag is nyílt seb, feldolgozhatatlan korlátozás volt számára, hogy a Rákosi korszakban lezárultak a határok, és vonósnégyesével csak a népi demokratikus országokba juthatott el. A hatvanas-hetvenes években meg arra gyanakodott, hogy külföldi útjai előtt bizonyos bőrkabátos emberek megfigyelik. Volt, hogy a házunk közelében tétlenül álló, ismeretlen emberre ironikusan ráköszönt, feltételezve róla, hogy amolyan ügynökféle. A családban tartottunk tőle, nem szenved-e az üldözési mánia egy enyhébb formájában, pedig hát igencsak valószínű, hogy gyanakvása megalapozott volt.
Gyakori németországi útjairól először Reader’s Digesteket, aztán Spiegeleket hozott haza. Főleg a Spiegelt nem győzte dicsérni. Egy-egy cikket mindig a figyelmembe ajánlott, hogy feltétlenül olvassam el, ha tudni akarom, mi az a tartalmas és tárgyilagos újságírás. A Reader’s Digestnél és a Spiegelnél, ne csodálkozzunk rajta, csak az újságkivágatok voltak fontosabbak számára a koncertjeiről írt kritikákkal. Kicsomagoláskor először szabad volt rávetnem magamat a svájci csokoládéra, de utána illett legalább egy kritikát elolvasnom, lehetőleg a legmagasztalóbbat.
Amikor ezeket a kritikákat olvastam, egy ideje már tudtam, hogy a dicsérő szavak többek üres retorikánál. Gimnazistaként, főleg miután megszabadultam a hegedűtanulás megalázó nyűgétől, egyre több lemezt hallgattam apám vonósnégyesének és kamarazenekarának a muzsikájával. Messze a legtöbbet Beethoven Razumovsky kvarterttjeit és Bartók vonósnégyeseit. Schubert C-dur vonósötöse csak később lett megunhatatlan kedvencem. Máig nem vagyok zeneértő, még a kottaolvasást is elfelejtettem, de hogy akárhány előadás közül biztonsággal felismerném a Tátrai vonósnégyesét és a Magyar kamarazenekarét, az biztos. Ahogy öregszem, egyre inkább nem csak tudom, hanem értem is: Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Bartók zenéjével úgy együtt élni, ahogy nagy előadóművészként apám élt együtt, semmi mással össze nem hasonlítható boldogság, égiek adományozta kiváltság lehetett.
Nagyon kellett ez a boldogság, nagyon kellett ez a kiváltság, mert apám nemzedékéből csak kevesen akadtak, akik ne járták volna meg a poklot már itt a földön, ami sokaknak egyben az igazságot kereső út is volt. És most éppen, megint, nem először, nagyban zajlik az agymosás, a történelemhamisítás. Művelőik, propagálóik valódi, vagy cinikusan megjátszott értetlenséggel figyelnék apám igazságot kereső útját.
Gyermekkorában a nyarakat szülei szülővárosában Breznóbányán töltötte, tehát egy életen át fájlalta Trianont. Szerette hazáját, annak kulturális felemelkedéséért akart többet és még többet tenni, nem engedett külföldről kapott csábító állásajánlatoknak, túlzás nélkül állíthatjuk tehát, a maga helyén példát mutatott hazaszeretetből. Apja gyári munkásként, akinek nem tetszik a szó, ne hallgasson ide, proletárként kereste kenyerét, ez pedig apámnak a szocialista, baloldali eszmék felé nyitott utat. Már az első zsidótörvények után legendás szerelemmel Kreismann Zsuzsannát vette feleségül, hogyan ne irtózott volna az antiszemitizmus minden, mégoly ártatlannak tűnő megnyilvánulásától? A szegénység 15 éves korától munkára fogta, a puszta megélhetés kényszere 1936-ban Buenos Airesbe, 1940-ben pedig Ankarába űzte, 1944-ben katonaszökevényként rá felkoncolás, feleségére Auschwitz várt, apósa a munkaszolgálatból nem tért vissza, akkor hát hogyan élte volna meg Budapest ostromának végét másként, mint felszabadulásként? Így élte meg, pedig a málenkij robottól csak szlovák tudásának az óvóhelyen sebtében elvégzett oroszosítása mentette meg, nem is egyszer. Kereste az igazságot, kereste az igazságosságot. Belépett hát 1945-ben a kommunista pártba. Továbbra is kereste az igazságot, szókimondását nem tűrhették, ezért 1952-ben kizárták a pártból, és utána már nem is vágyott vissza, csak tartóssá lett benne a keserűség, a szent eszmét ismét mivé alázták az örök inkvizítorok. A súlyosabb következményektől csak egyre nagyobb muzsikusi hírneve mentette meg, ahogyan 1956 után is ezért nézték el neki, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége Forradalmi Bizottságának egyik tagja volt. A rendszerváltás idején a családból egyedül ő szavazott az MDF-re. Ismétlem hát, az agymosókat és a történelemhamisítókat lebeszélem róla, hogy apám életével foglalkozzanak: mit sem értenének, és semmi hasznot nem húznának belőle.
Csodálta a tehetség minden fajtáját, azt is jól tudta, hogy ez az adomány vagy van, vagy nincs, a témában legszívesebben mégis Goethét idézte: a tehetség szorgalom. Rengeteget, megszállottan és gyönyörűséggel dolgozott, és túl a nyolcvanon is csak akkor volt vigasztalhatatlan, ha nem kapott elég feladatot. Volt oka panaszra, mert nem kapott eleget, miközben sem a szereplés vágya, sem a pedagógusi hév nem csillapult benne. Nem érezte méltóságon alulinak, hogy Törökbálinton kezdő hegedűsöket oktasson, de micsoda pazarlás, micsoda tékozlás, hogy utolsó éveiben elvétve kapott csak lehetőséget, főiskolásokat akár hegedűre, akár kamarazenére oktatni.
A fanatizmus minden megnyilvánulása távol állt tőle, igazán mély hite is csak egy volt: a zene léleknemesítő erejébe vetett hit. Vonzotta a transzcendencia, de nem vált gyakorló hívővé. Babonássá annál inkább: tilos volt a hegedűt ágyra tenni, máig nem tudom, miért. Borzongató történeteket mesélt bevált csillagjóslásokról, horoszkóp készítésekről, és máig előttem van könyvtárának egyik nagy becsben tartott darabja: Majtényi György A kéz beszél című könyve. Sokszor nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy új ismerősének vagy barátjának megnézze a tenyerét, mi olvasható ki belőle. Amúgy pedig, a saját sorsát illetően, jó néhányszor került közvetlen életveszélybe, de azokon szerencsésen túljutva, a bizakodás, Eörsi István kifejezésével élve, a biológiai optimizmus jellemezte. Sokat morgolódott, szerette magát pesszimistának feltüntetni, de valójában mindig tettre kész és jövőbe tekintő volt. Bízott a sors kegyében. És a sors megannyiszor kegyes is volt hozzá. Utoljára őhozzá, anyámhoz is akkor, amikor néhány hét különbséggel hagyták el a földi világot, megkíméltetvén attól, hogy több mint hat évtizedes közös útjukat a nélkülözhetetlen másik nélkül, magányosan kelljen folytatni.”
