Elbúcsúztatták a díszpolgárt
Katus László történész, nyugalmazott egyetemi tanár hamvait szombaton a Wekerletelepi Szent József Plébániatemplomban tartott szentmisét követően helyezték örök nyugalomra a templom urnatemetőjében. Kispest Díszpolgára 87 éves korában január 26-án hunyt el. Katus Lászlót az önkormányzat saját halottjának tekinti.
Katus László Kalocsán született 1927-ben, de már 1928-tól Kispesten, majd 1933-tól a Wekerletelepen élt szüleivel. Édesapja a nyomdászszakszervezettől igényelt lakást és kapott egy háromszobásat a telepen. Ebben a lakásban élte le egész életét.
Egyike volt azoknak, akik az 1990-es években felhívták a közvélemény figyelmét a Wekerletelep európai szintű történelmi jelentőségére. Ezért is választották 2001-ben Kispest Díszpolgárává.
Wekerlén járt elemi iskolába. Nyomdász édesapjának viszonylag nagy könyvtára volt, több újságot járattak, hívő katolikus családként pl. a Vigíliát is. A négy elemi után a Népliget melletti „Tündérpalotába”, az állami Széchenyi István Gimnáziumba járt, mert édesapja azt szerette volna, ha értelmiségi pályára kerül. Osztálytársai egyharmada wekerlei munkásgyerek volt, vasutasok, gépészek, nyomdászok fiai. Kezdetben matematikusnak készült, kedvenc tárgyai a kémia, fizika és matek voltak. Felsőben azonban már a magyart és a történelmet szerette. Emberi, közösségi, hitbeli elhivatottságának kialakulásában döntő fordulatot jelentett Liska Zoltán gimnáziumi katolikus lelkész és cserkészparancsnok lenyűgöző személyisége és fáradhatatlan nevelői munkája. Őáltala kedvelte meg a cserkészetet, a természetjárást, a síelést és lett lelkileg- fizikailag is kitartó egyéniség. A gyaloglást a gimnáziumból hazajövet is sokszor gyakorolta osztálytársaival, hiszen akkor még a Katonaréten (most Pöttyös utcai lakótelep) és a Kiserdőn keresztül egyenesen át lehetett sétálni Wekerlére. Az 52 fős osztály több mint fele nem együtt érettségizett 1945 júliusában, mert a nyilasok a kitörésnél bevetették őket, és elestek vagy fogságba kerültek, néhányan pedig vidéken vészelték át a nyilas hatalomátvételtől eltelt időszakot.
1945-1950 között magyar-történelem szakos egyetemi hallgató volt, Deér József és Váczy Péter tanítványa. Náluk írta szakdolgozatát a lengyelek és csehek nemzeti tudatának középkori előzményeiről, de a „fordulat évének” köszönhetően témáját elutasítják, és végül szakdolgozatát az 1848-49-es szabadságharc hadiiparából írta. Tanári állást vallásossága miatt nem kapott, így útépítő segédmunkásként a kispesti Ady Endre úton cserélte a régi kockaköveket. Később a Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított, sportújságíróként is tevékenykedett. Rövid ideig a Történettudományi Intézet munkatársa volt, ahonnan kirúgták, mint klerikális reakcióst, ezután ismét utat kövezett. Végül a Széchényi Könyvtárba került, ahol 5 évig dolgozott és többek között a gyöngyösi ferences könyvtár jelentős középkori gyűjteményét katalogizálta és leltározta egyedül, a szép természeti környezet adta kirándulási, síelési lehetőségekről sem megfeledkezve. Itt megmenekült kora „divatos” Szabad Nép félóráitól vagy a békekölcsönjegyzésektől. Sajátos humorával többször emlegette, hogy a filoszt az írott papír védi meg mindentől. A háború után kétszer menekült meg a ‘kicsi robot’-tól a nyomdász édesapjától kapott orosz nyelvű katonai újságok felmutatásával. 1956-ban az ablakokhoz tolták otthon a könyvespolcokat, hogy az esetleg betévedő repeszeket azok felfogják.
1955-ben történészt vett feleségül, aki 1956 őszén a szovjet tankok által szétlőtt Üllői úti klinikán fiúgyermeknek adott életet. 1958-ban született lánya 12 évesen meghalt.
1957-ben visszakerült a Történettudományi Intézetbe, ahol először a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott, kandidátusi értekezésének témája a horvát kérdés volt a dualizmus korában. Az 1960-as évek második felében már Magyarország, illetve a Habsburg Monarchia gazdaság- és társadalomtörténetét és demográfiáját kutatta. Katedrához csak pályája második felében juthatott: 1984-től tanított Pécsett, az egyetemi szakká váló történelem szakos képzés meghatározó alakja lett. Művelődéstörténetet oktatott egy évtizeden át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, és egyháztörténetet a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán. 2004-ben Pázmány Péter-díjjal ismerték el oktatói tevékenységét, 1973-ban és 2009-ben pedig Akadémiai-díjat kapott tudományos munkásságáért. 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Tudományos munkássága kiemelkedő és nagyhatású, Katus László hallgatók nemzedékei által tisztelt és szeretett tanár volt. 2014-ben még aktívan dolgozott és nyár közepén meg is jelent „Európa története a középkorban” című könyve.
