Koldus portrék Mányoki Sándortól
Mányoki Sándor festő-restaurátor művész Tükörreflex című kiállítása pénteken nyílt a KMO-ban. A képeket Lee Jeffries koldusokról készített fotói inspirálták. A tárlat április 1-jéig tekinthető meg az Előtér-galériában.
,,Természetétől fogva az egyik formát vagy alakot szívesebben nézzük, mint a másikat, bár ettől azok sem jobbak, sem rosszabbak nem lesznek” – idézte Dürert megnyitóbeszéde elején az alkotó fia, Mányoki Ádám grafikushallgató, aki apja 14 beszédes portréját – köztük egy önarcképét – ajánlotta a közönség figyelmébe: „A fő kérdés a szubjektív és az objektív témaválasztás közti életszerű vékony határvonal vagy inkább borotvapenge, aminek az élén, tudni illik, táncolni kell. A téma, amitől objektíven elzárkóznánk, csak az nem hagyja. Kér tőled pár forintot családra és orvosra, jobb esetben egy üveg borra. Objektíven távol maradnánk, de rettegünk, hogy eljön az idő, amikor szubjektívebb nem is lehetne, miszerint mi is közéjük kerülünk. Az ember természetétől fogva keresi az ablakokat, ami a környezetre reflektál a képzőművészet révén. Ez az ablak kifelé és befelé is nyílik.
Kritikus kiszámíthatatlansággal bíró nyílászáró ez, tele rossz tömítéssel. Befúj a szél, meg kimegy a meleg stb. A képzőművészetben elején ez az ablak kifelé nyílt, és a világ ügyeire koncentrált. A vadászattól kezdve a mitológián át a passióig és utána a szalonképekig. Aztán kiderült, hogy a második világháború ideje alatt egy csendélet hangosabban jajong, mint Gericault hajótöröttjei.
Szembesülni egy egész életen át a rémképnek tartott helyzettel. Munkával elébe menni és legalább készen várni. Bárki a tükör túloldalán találhatja magát. Csak fontos, hogy még mielőtt odakerülünk, reflektáljunk rá.
Így jobban elhiszik majd.
Mi előre megmondtuk és előre féltünk is. Itt van, be van bizonyítva. Az alkotói folyamat ez esetben a barlanghasonlat reciproka.
A barlangból nem kijőve tapasztalunk és csodálkozunk rá a való világra, és úgy visszük vissza tapasztalatainkat. Épp ellenkezőleg. A kinti világról süllyedünk a barlang mélyére és a szabad kinti világot nyomtalanul feledjük el egyedül és kimondatlanul.
A felismerés pillanata vagy belenyugvás folyamata lesz a fontosabb?
A fehér fénytől hunyorgunk, és a sötétben próbálunk távolra látni.
A szemüvegkeret nem arany, hanem ferde.
A jegygyűrű nem emlék, hanem arany.
A zaciban ára van, az életben meg húgyszaga.
Az emlékek hordozása egy idétlen gesztusban vagy egy görcsös kézmozdulatban nyilvánul meg. Rettentő esetlen igaz?
Hát akkor néz csak tükörbe.
A körmeid ápoltak, kézfejed nem száraz. Csak a szűk tér, ami megadatott ekkorra az szorítja ráncos csomóba törődött kézfejed.
A színtan szerint az, aki sokat használ lilát, valamit hiányol az életből. A képek ránk néző ablakából tehát kifelé vetítve nem érzünk hiányt. Ez a lila fény kintről megy befele és a jövő barlangja mélye felé haladva reflexként verődik vissza Lee Jeffries koldusai és őrületei arcán.
Apu, azt hiszem a jövőre tekintve hiányolja azt a biztonságot, hiányolja azt amiért egész életében dolgozott és hiányolja azt a fajta kognitív disszonanciát amitől ez az egész nem lenne egy síkban működő rettegés és ugyanazon síkban játszódó kérdőjelek nélküli jövőkép.”
