Egy kis „Veréb” Párizsból
Már szombat délelőtt gondoltam, hogy baj lesz. Öt, tíz, tizenöt telefon. Arról érdeklődtek, mikor is kezdődik a délutáni Könyvtári KutúrCafé. Azonban legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy 120 ülőhely ne legyen elég. Pedig ez történt.
Nádasy Erika színművésznőt vártuk, aki már két alkalommal is járt nálunk, s mindig nagy sikert aratott a Kávéház nézőinek körében. Gondoltuk, hogy most sem lesz másképp, de minden elvárásunkat felülmúlta az érdeklődés. Délután 4 órakor egy gombostűt is nehéz lett volna leejteni a könyvtárban. S akkor felhangzott a „Non, je ne regrette rien”. Egy pillanat alatt elült a várakozás perceiben egyre felerősödő zaj. Csend lett. Döbbenten figyeltük, hogy lényegül át egy élettől duzzadó, mosolygós, közvetlen és kedves ember a kis „Veréb”-bé. Ott állt előttünk Édith Piaf. Hallgattuk többnyire szomorú élettörténetét, melybe csak pillanatokra köszöntött be a boldogság. Sikert, sikerre halmozott, ismerte és szerette Európa és a fél világ, mégis boldogtalan volt. Csak egy nagy szerelem volt életében, a világbajnok bokszoló Marcel Cerdan, de sajnos ez a szerelem sem teljesedhetett be. Marcel Cerdan repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. Édith ugyan énekelte tovább gyönyörű és megrázó dalait különleges erős, rekedtes hangján a szerelemről, csalódásról és reményről, de soha többé nem volt igazán boldog. A „Milord”, a „Padam… Padam…” és a „Mon Dieu, Mon Die” mind-mind egy vallomás, mely ezen a délutánon elvarázsolta könyvtárunk nézőközönségét.
A Piaf-legenda helyett egy magányos ember harcát ismertük meg, aki harcolt a szeretetért, az egyedüllét ellen. Sokan, sokféleképp játszották már Piaf-ot. Nádasy Erika kis „Verebe” egy vicces, érzelmes, megtört, szenvedő figura volt, aki meghódította a szívünket. Csak ne legyen még vége gondoltuk közben, csak hallhassuk még hangját, az ismert sanzonokat, csak szóljon még a zongora. No, igen, a zongora, melyet Nagy Zoltán játéka keltett életre. A két művészt olyan összhang, olyan egymásra figyelés kötötte össze, mely feledhetetlen számunkra. Erika eszköztelenül, hangjával, a két kezével, arcával, mosolyával, az elővett zsebkendővel és könnyeivel teljesen elhitette velünk, hogy Édith Piaf még él, s épp most meséli el élete történetét. Meghatódtunk. Köszönjük ezt a délutánt, köszönjük, hogy Egerből eljött közénk Kispestre. Visszavárjuk.
Szombat délután egy kis párizsi kávéházban jártunk, az apró asztaloknál összezsúfolódva, ültünk – már akinek jutott egyáltalán ülőhely –, s megtapasztaltuk, hogy bár már nincs közöttünk, de Édith Piaf tovább él a dalaiban és a szívünkben.
Dobrova Zsuzsanna könyvtárvezető
