Az utolsó szemtanúk - Fahidi Évával találkoztunk
Fahidi Éva járt 2014. március 21-én a kispesti Aranyházban a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület meghívására.
1944. május közepétől július elejéig a magyar hatóságok több mint 430.000 magyar zsidót deportáltak. Köztük volt Fahidi Éva is, akit 18 évesen családjával és más debreceni zsidókkal együtt szállítottak marhavagonokban Auschwitz-Birkenauba. Megérkezvén – az első szelektáláskor – egy pillanat alatt veszítette el apját, anyját, kishúgát és majdnem minden rokonát. Őt, munkaképesnek nyilvánítva, egy idő múlva Allendorfba vitték, ahol ezer fogoly nővel egy német hadianyaggyárban dolgozott.
Évtizedekkel ezelőtt Stadtallendorf polgármestere kutatni kezdte városának múltját így bukkant az egykori lágerlakók nyomára. Stadtallendorf 1990-ben a városka önkormányzata meghívta azokat, akiket a fellelt nyilvántartó könyv alapján fel tudott kutatni. az egykori fogoly első reflexe ez volt: „Mit akarnak tőlünk, még most is?” A szándékos felejtés évtizedei után Éva (életben maradt társnőivel) végül mégis elutazott szenvedései színhelyére, ahol vendéglátói szeretettel és bocsánatkéréssel fogadták.
Erről és sok minden másról is beszélt nekünk Fahidi Éva, aki tíz évvel ezelőtt csodálatos könyvet is írt a családjáról, a gyerekkoráról, az elhurcolásról, a lágerekről, a hazaérkezésről és azokról az értékekről, (erkölcsi) kultúráról, melyekben nevelkedett, melyek most is erőt adnak neki. A könyv címe: Anima Rerun - A dolgok lelke. Számunkra, akik hallgattuk őt az Aranyházban, lenyűgöző volt az a belső szépség, amely áradt a 89 éves asszonyból, melynek része volt derűje ami a hitéből táplálkozott. Fontos amit azzal tesz, hogy az ifjabb nemzedéknek átadja emlékeit, tapasztalatait, bölcsességét, kultúráját és humorát, együtt iróniájával, mely a legnehezebb élethelyzetekben is segít egy kicsit felülemelkedni a nyomorúságon.
Az esten részt vett a mi kispesti Éva nénink is, Neumann Ernőné, akivel – mint kiderült – egymás közelében volt a barakkjuk Auschwitz-Birkenauban. Fahidi Éva egészen közel volt a cigány lágerhez is, így tanúja volt a cigány tábor augusztus 2-i felszámolásnak. A kiáltozás, imádkozás, kétségbeesett üvöltés hangjait soha nem fogja elfelejteni.
A találkozáson ott volt egy idős úr, Szonderik Gyula is, aki 9 éves kisfiúként látta, hogyan hajtották a zsidókat – köztük az ő barátait, játszótársait is – a kispesti gettóból a vasútállomásra. Még élnek néhányan itt köztünk, akik túlélték a lágereket, s visszajöttek ide Kispestre. Jó lenne megkérdezni őket – amíg nem késő.
Losó Györgyné elnök, Romák Felzárkóztatásáért Egyesület
