Szurgent Lajos a Gáborban
A Budapesti Honvéd egykori játékosa, majd ötszörös edzője, másodedzője, utánpótlásedzője, játékos-megfigyelője, vagyis a kispesti labdarúgás mindenese, igazi élő legendája látogatott el a Kispesti Gábor Áron Általános Iskolába a közelmúltban. Egy rendhagyó osztályfőnöki órát tartott sportoló diákok egy részének, melyen a gyerekek kérdezhettek Lajos bácsitól a pályafutásáról, kerületünk futballklubjáról és a sportsikerekhez vezető út titkairól. Az óra végén gyerekek saját készítésű ajándékokat adtak át a sikeres sportembernek, és nagy élményekkel gazdagodva távozhattak. Rendhagyó interjúnkban az órán részt vett gyerekek kérdéseit idézzük fel.
Hogyan alakult a pályafutása?
A Békés megyei Körösladányból származom, itt kezdtem el a faluvégi pályán focizni, ahol edzések után még lavorban mosakodtunk. Innen a közeli Szeghalomra, majd középiskolásként az NB 1/B-s Békéscsabára kerültem. Általánosban még kitűnő tanuló voltam, a gimiben már a foci a tanulás rovására ment kicsit, de – noha elektroműszerészi szakmát is szereztem – nem bántam meg, hogy a focit választottam. Hamarosan elvitt ugyanis az NB 1-es Diósgyőr, Miskolc városának pedig a futball volt a minden, gyakran 20 ezer néző előtt játszottunk. Én center voltam, szerettem gólokat rúgni, felfigyelt rám több fővárosi csapat, én pedig a Honvédot választottam. Itt elértem a maximumot, voltam utánpótlás válogatott, Ligaválogatott, etettek-itattak, ruháztak, bejártam a fél világot, mert a futball volt a célom. A Honvédnál lettem edző előbb ifi, majd felnőtt szinten, és egy rövid tiszakécskei kitérőt kivéve ezt a klubot szolgálom azóta is. Manapság gyakran kapok telefonokat, hogy nézzünk meg egy-két tehetséget, és ha úgy látjuk, hogy megfelel, bekerülhet az akadémiánkra. Ez egy bentlakásos középiskola, ahová a tanárok helybe jönnek, a fiataloknak csak a focival kell törődniük. Aztán ha jól teljesítenek, bekerülhetnek a Honvéd felnőtt csapatába. De működik női szakágunk is.
Kipróbált-e más sportokat is?
Általános iskolában a kézilabda, a kosárlabda, az atlétika is űzött sportágaim közé tartozott, kislabda hajításban például országos versenyt nyertünk. Ebben a korban kell a szívet erőltetni, ez olyan, mint háznál az alap. Mégis aztán a focinál maradtam, mert az volt a mindenem. Egyszerűen megszerettették velem ezt a játékot.
Izgult-e a meccsek előtt?
Igen, ilyenkor pörögtem, de miután kimentem a pályára megnyugodtam, feldobott a sok néző, pláne ha az első megmozdulásaim jók voltak.
Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
Ez még diósgyőri korszakomból volt, amikor 20 ezer néző előtt az én gólommal vertük meg a Fradit.
Volt-e komoly sérülése?
Egy orrtörésen kívül szerencsére nem. Robbanékony, gyors csatár voltam, általában megelőztem a védőket. Én magam pedig kiállítva is mindössze egyszer voltam, mert beintettem egy ellenem korábban súlyosan szabálytalankodó játékosnak, de nem bántottam, a bíró viszont jó ismerősöm volt. Sportszerű játékos voltam, a futball fegyelemre tanított.
Mi a kedvenc színe?
A Honvéd miatt természetesen a piros, utána viszont a kéket mondanám.
Edzősége alatt volt-e kedvenc játékosa?
Úgy, ahogyan egy tanárnak, az edzőnek se lehet nyilvánosan kedvence. Szívében igen, de ezt nem szabad éreztetni, mert ez csapatjáték. Minden ember más jellem, tudni kell, hogy kivel hogyan kell beszélni. Nem egyforma a hangnem azért, hogy egyformán dolgozzon mindenki. Egyébként nem voltam kiabálós edző, de ha kellett, büntettem. De azt vallom, hogy a szeretetet kell átadni ahhoz, hogy jobban teljesítsenek az emberek.
Mondta valaha a fiának, hogy focizzon?
Nem, de ő mégis ezt választotta. Focizott a Fradiban Nyilasi Tibor keze alatt is, de végül nem lépett a nyomdokaimba. Az unokám pedig vízilabdázik.
Ha lehetne három kívánsága, mi lenne az?
Én már átéltem mindent, így amíg egészségem engedi, szeretném látni, hogy a magyar foci felemelkedik, újra bajnok lesz a Honvéd és belőletek pedig legyen mindenkiből jó Honvéd sportoló.
Köszönöm, hogy itt lehettem veletek!
Gábor iskola
