HÍREK  2015. június 15.      931
Figyelem: a cikk archív, ezért elavult információkat tartalmazhat.

Reflex

Reflex címmel nyílt meg Németh Róbert és Takács Szilvia képzőművészek kiállítása pénteken a Nagy Balogh János Kiállítóteremben. A Városünnepre rendezett különleges tárlatot szeptember 19-ig láthatja a közönség.

A képre kattintva galéria nyílik. (18 kép)

A kispesti művészházaspár kiállításán két sajátos, nagyon különböző világ tevődik egymásra. A grafikus Németh Róbert a háromdimenziós tér, illetve a kétdimenziós látvány egymásra hangolásával foglalkozik, Installációi provokálják, feltételekhez kötik a nézői befogadást. A szobrász Takács Szilvia installációi a művész nagyapjának zárt és nyitott világát mutatják be. Vetítéssel és hagyományos szobrászati elemekkel létrehozott munkái az emberi lét hétköznapisága mögött megbúvó egyetemességet boncolgatják – mondta el lapunknak a kiállítás kurátora, Mohay Orsolya, a Helytörténeti Gyűjtemény munkatársa.

A kiállítótermet is működtető KMO Művelődési Ház igazgatója, Gábor Ilona és Gajda Péter polgármester is köszöntötte a kiállítást, amelyet a két kiállító pályatársa, iski Kocsis Tibor képzőművész nyitott meg.

„Az UNESCO – az Európai Fizikai Társulat kezdeményezésére – 2015-öt a Fény Nemzetközi évének nyilvánította, azzal a céllal, hogy a fénnyel foglalkozó tudományok és a fényt alkalmazó technológiák szerepe és jelentősége a fenntartható fejlődésben, az ökológiai hatékony megoldások terjedésében világszerte a figyelem középpontjába kerüljön. A világeseményhez Magyarország is csatlakozott, hiszen hazánk komoly hagyományokkal büszkélkedhet, mind az optikai tudományok, mind a művészetek területén – elegendő Moholy-Nagy László, Kepes György, Victor Vasarely vagy Nicolas Schöffer (született Schöffer Miklós Kalocsa 1912-ben) tevékenységére életművére utalni. – olvasható: P. Szabó Ernő jelentése az Új Művészet 2015. áprilisi számában.

Ha költő lennék, kiállnék a közönség – ez esetben a látogatók elé – és elidőznék a pillanaton, a művek felületén remegő fény játékán. A sötétségbe borult kiállítótér pulzálásán, a szívritmusunkra felvillanó, majd tovatűnő múltidézésen. Hiszen az elmúlt pillanat, még ha még oly közeli is, már a történelmi örökségünk része; akár Német Róbert Zurbarán parafrázisa, vagy maga a spanyol barokk festmény. Szavakat formálnék a mulandóságunk fölötti kegyetlen őszinteségről, amire a technikai kép látványa figyelmeztet pillanatról-pillanatra. Megfogalmaznám a fény könnyed képalkotását Takács Szilvia domborműveinek felületén, a súlyos, már-már rideg gipsz relief, hideg magányának és a meleg színes fényhullámok, házasságának szépségét, mint a festészet és szobrászat egybefonódásának metaforáját. Vagy felidézném nagyapám borostás arcát, és kerti munkától kérges kezét, hiszen mindannyiunknak volt, van nagyapja. Az enyém is kertészkedett, sőt ugyanúgy élénken él bennem a gondozott szőlősorok porhanyós homokját kapájával sebesen sercentő nagyapám emléke, mint az itt kiállító szobrász fejében saját nagyapja emléke.
Nem vagyok költő, képzőművész, kurátor vagyok, aki számára a rajz, mint művészeti közlésforma, kiemelten fontos. Az elmúlt tíz évben szisztematikusan foglalkozom a kortárs rajz beágyazottságával, területének, határainak feltérképezésével, megismerésével, legyen az a hagyományos műfajokon belüli így a festészet, szobrászat, képgrafika, fotográfia, közlésformája, vagy mint egy új kísérleti, önálló diszciplina médiuma. Így valószínűsítem, hogy a művészházaspár ezért kért fel a kiállítás megnyitására, hiszen mindkettőjük kitüntetett figyelemmel kezeli a rajz médiumát.

Ennek megfelelően szeretném egy kis rajzi áttekintéssel kezdeni.
A képzőművészetben a gondolatok, ötletek lejegyzésének, illetve vizuális nyelvvé fordításának első médiuma a rajz, formája a vonal, ritkábban a folt. Eszköze a ceruza, toll, szén, kréta, ecset, vagy bármilyen eszköz, amely képes a forma nyomhagyására. Hordozója hagyományosan a papír, de a XX. század második felére ez lehet fal, vagy bárminemű fizikai felület.
Napjainkra izgalmas, és egyben a rajz médiumának egyik meghatározó területe az installatív rajz (amit itt a kiállítótérben is láthatunk). Amikor a mű hagyományos, vagy kísérleti nyomhagyása az építészeti, vagy kiállítótér adottságait figyelembe véve hely specifikusan definiálja önmagát. A rajz részévé válik a látogató és a nyom közötti tér is.

A rajz, mint a legősibb, a kézírással azonos őszinteségű kifejezésforma sajátos jellege miatt a szellem impulzusainak közvetlen képpé formálására is lehetőséget ad. Noha a mérvadó európai művészetelméleti hagyomány, és a művészeti képzés hosszú tradíciója szerint a rajz, a formát adó szellemi érték, mindennek dacára – vagy talán éppen emiatt – a köztudatban a huszadik századig más művészeti ágak kiegészítőjeként élt. Később a grafika átfogó fogalmához kapcsolták, mely magában foglalt minden papírra készült művet, beleértve az egyedi rajzot, és a sokszorosított és alkalmazott grafikát. Napjaink képzőművészetében viszont ismét előkelő szerephez jutott.

A XX. század első felének kulturális változásaival egyetemben a rajz is új lendületet vett. A modernizmust megelőző Art Nouveau illetve szecesszió átmeneti időszaka után a rajz, a művészet kísérletező szándékai szerint átlépte a látvány elvű leképzés igényét. Annak redukciójával egyetemben a festő sorra készítette kompozíciós „vázlatait”, mely kísérletsor melléktermékeként - ahogy az lenni szokott - felfedezte a rajznak, mint önálló médiumnak az erejét. Így a századfordulótól 1945-ig tartó időszak izmusaihoz kötődő rajzi mechanizmusok, meghatározták azt a szellemi potenciált, amely ezen intellektuális művészeti műfaj későbbi időszakára is kihatott. Hazánkban is Kassák, Vajda, Barcsay, Nagy Balogh vagy Kondor Béla szemléletmódja oly hatást gyakorolt a művészekre, hogy a napjainkig terjedő időszakot, mint egyfajta definiálatlan szellemi hagyomány, meghatározta.

Német Róbert átfogó hely specifikus installációja számos területen progresszív, a rajz hagyományos műfaji határait túllépő, markánsan korunkhoz köthető, kortárs mű. Németh 2009-től többször nyúlt videokamerához, illetve egyre fontosabbá vált számára az installatív rajz, amely tematikailag az itt és most kérdését ütközteti egy múltbéli művészettörténeti, és fizikai időbeni referenciaponttal. 2011-től installációinál kitüntetett szerepet kap a normál fényviszonyok közt látható tér, és az UV fénnyel megvilágított anamorfikus grafikai, rajzolt tér, valamint a néző viszonya. Ami az illúzión túl, számos fizikai és filozófiai kérdést vet fel, mely fókusza a valóság relativitására való rákérdezés. A kulturális reminiszcenciával (emlékkel) dolgozó képzőművész, elektromérnök segítségével hozta létre, a még néhány évvel ezelőtt technikailag meg nem valósítható művet. Akarva, akaratlanul ezzel a gesztussal is reflektálva a technika és kultúrtörténeti pillanatra. Ahol a Németh művével szó szerint érintkező látogató, maga is a kollektív emlékezet részévé válhat. Az itt kiállított idézete Francisco de Zurbarán Agnus Dei című festménye, ami a maga nemében is korszakalkotó mű. Egyszerű lényegre törő közlésével, és megdöbbentően realisztikus ábrázolásával túlmutat a kor kliséin. A festmény képsíkon belüli tér élménye, és a néző valós tere, egymásra nyitott helyzetet modellál. Ezt a térszerkesztést gondolja tovább Németh Róbert, és bonyolítja, amikor, a sarokra komponált mű nézőjének a pozícióját pontosan meghatározza. Az UV fénnyel megvilágított teret csak két látogató, kölcsönösen egymásra hagyatkozva definiálhatja, egyikük a saját szívdobbanásával hoz jelképes áldozatot, hogy a társa láthassa a mű egészét. Így a látogató a művész által irányítottan, metaforájává válik a rajz témájának, azaz Agnus Dei 'Isten báránya' az áldozat, amely Krisztust jelképezi, de a Jó pásztor történetében (János 10: 3-21) Krisztus a pásztor, aki életét adja juhaiért, –íme az Agnus Dei-, és a juhok a hívek, az emberek. Németh installációja egyszerre idézi az Isten bárányát, azaz Krisztust, de rámutat a bárány és a Jó pásztor elválaszthatatlan egységére. A rajz harmadik megközelítése a muralitás, azaz Németh munkája egy murális rajz, ugyanis falra, építészeti, felületre készült képzőművészeti alkotás. Így a mű bizonyos értelemben reflektál a murális barokk festészet XVII. századi csúcspontjára is. Gondoljunk Andrea Pozzo illuzionisztikus mennyezetfreskójára a római Szent Ignác templomban. Itt az ideális pontban álló szemlélő találkozhat a végtelen mennyei tér illúziójával, és egy pillanatra e világon túli spirituális találkozás részese lehet.

Ez idáig nem beszéltem Michelangelo 5. szonettjéről, ami a Sixtus kápolna mennyezetfestésének ideje alatt íródott, és most itt a mennyezeten olvasható. Ez a mű Németh nem titkolt szándéka szerint egyfajta tisztelgés Memento Mori Michelangelo emberfeletti teljesítménye előtt, már ami a mennyezetképet illeti a maga 1000 Nm-ével és az 1508-1512 között eltelt 3 év, művészi magányával. A látogató csak úgy tudja elolvasni a szonettet, ha hosszasan felemelt fejjel, görnyedt nyakkal a mennyezetet nézi.

Takács Szilvia átfogó installációja a Nagyapám kertje, tisztelgés az ősök előtt, illetve szintén egyfajta Memento Mori. Hiszen a kert a művészetben a kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Takács a kollektív kulturális emlékezetünkre csatlakozva emelte be személyes emlékét, és a szó, szoros értelmében nagyapja kertje után készített egy világmodellt.

Ha kiállunk a ház makettje elé, és tekintetünket a három relief felé szegezzük, azonosulhatunk azzal a látvánnyal, amit Takács vagy a Nagyapja látott a saját kertje felé nézve. Takács élve a digitális képi feldolgozás adta lehetősséggel, egyfajta idősűritményt hozott létre. Ugyanis a kert plasztikája nem változik, viszont a rávetített parallel rajzok pulzálásukkal az évszakok változását rögzítik, így néhány perc alatt tanúi lehetünk egy év tájképi változásának. Ezzel a gesztussal a képzőművészet két lényegi aspektusát vizsgálja, azaz egyszer az állandóság, mint értékőrzés (lásd dombormű), másodszor a változás dinamikájának fontosságát, annak megragadásának képességét (lásd videó és az időbeliség). A kiváló hagyományos szobrászati képzést kapott művész az elmúlt években keresi a video szobrászati alkalmazási lehetőségeit. Merészen ötvözi a videóval rögzített térszelet kétdimenziós látványát a szobrászati háromdimenziós, teljes, vagy fél teret modelláló plasztikákkal (lásd gipsz, vagy pirogránit dombormű) illetve 3 D installációk. Számára az elektromosság egyfajta csoda, a szobor felületén megjelenő vetített kép felvillanása és annak időszaki eltűnése, a tünékenységre hívja fel a figyelmet, legyen szó egy fizikai pillanatról, vagy egy emberi élet hosszára reflektáló modellről, metaforáról. Keresi azokat a művészeti témákat, amikor a videó médiuma adta lehetőség, mint hozzáadott művészeti réteg a domborművel egységben értelmezve válik kortárs művé.

Takács domborművei engem gyakran a múltba repítenek. Finom részletgazdagságukkal a kora XV. századi miniatúrákat idézik, vagy térszerkesztésükben felfedezhető a kora reneszánsz sematikus tér modellálása (elindul a centrális perspektíva illúziója, amit megállít egy fasor, vagy kerítés) Gondoljunk Lorenzo Ghiberti Paradicsom kapujának egy-egy kompozíciójára. Vagy Mantegna fekete fehér szobrászati terekre emlékeztető festményeire. Vagy a XV. századi angyali üdvözletek terére –jobbra épületrész, balra fák, oldalt középrészfelé tartó kerítés). Összességében Takács Szilvia számos ponton reminiszcenciával dolgozik Mondhatnánk, hogy a két művész között ez is egy markáns kapcsolódási pont, Reflexiós felület.

Így el is érkeztünk a kiállítás címéhez: Reflex – visszaverődő fény,– a művészetben a tárgyak felületéről, egyszer vagy többszörösen visszaverődő fény és ennek megragadásának képessége. Amikor erről beszélek, festőként mindig az az izgalmas, hogy a színes tárgy felületéről visszaverődő fény színe, hogyan befolyásolja annak a tárgynak a színét, amelyre verődik. Ha már a reneszánszt és a barokkot is idéztük, gondoljunk csak Caravaggio, Vermeer, Rembrandt, Georges de La Tour vagy Claude Lorrain képeire, mindenki egy kicsist másképpen közelített a fényhez, és így a reflex kérdéséhez is.

Nem utolsó sorban a kiállítás címe akár reflexive visszahatóként is értelmezhető, ahogyan a művészházaspár művészete, inspirációi is hatnak egymásra.” (iski Kocsis Tibor megnyiója


Címlap
Önkormányzat
A kerület működése
Ügyintézés
Kispest
Kapcsolat
Választások-szavazások
Intézményi étkezésbefizetés
Hírek
Közlemények
Pályázatok
Programajánló
Archívum
Közérdekű adatok
Ügyfélkapu
Adatvédelem
Társadalmi véleményezés
Hírek
Közlemények
Pályázatok
Programajánló
Adatvédelem
Társadalmi véleményezés
Közérdekű adatok
Ügyfélkapu
Archívum
A kispest.hu weboldal többféle sütit (cookie-t) használ azért, hogy biztosítsuk a weboldal teljes funkcionalitását, informatívvá és felhasználóbaráttá tegyük az oldalt. Ha tovább böngészi az oldalt, beleegyezik a sütik használatba. További információért olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat.