Tekintetet és intellektust foglyul ejtő képek
A kép képének a képe címmel nyílt meg Pál Csaba Munkácsy-díjas kispesti képzőművész kiállítása a Nagy Balogh János Kiállítóteremben. A képeket január 18-ig tekinthetik meg az érdeklődők.
Az 1967-ben született Pál Csaba az Iparművészeti Egyetem grafika, tipográfia, illetve a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végezte tanulmányait. Az 1990-es évek közepétől folyamatosan kiállító művész. Munkásságáért több díjban részesült: Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj1999-2001-ig, a Római Magyar Akadémia ösztöndíja 2005-ben, a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága Ösztöndíja 2007-ben, Munkácsy Mihály-díj 2015-ben. 2005-től tagja a Kispesti Helikon Kulturális Egyesületnek. A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium tanára. A mostani kiállítás idén készült, legújabb munkáit mutatja be.
A kiállítást köszöntő Vinczek györgy alpolgármester, utalva arra, hogy egy interjúban Pál Csaba kedvencei között említette Weöres Sándor: A teljesség felé című művét, a könyvből idézett: „Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga táncát és kiválóság nincsen. Az összhang teljes és megzavarhatatlan.”
Hemrik László művészeti író, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógiai osztályvezetője A kép képének a képének a szövege címmel mondta el megnyitóbeszédét: „A művészek többsége küzd a címadással. Persze vannak kivételes esetek, amikor a cím egyszerűen a művész lába elé hull valahonnan az égből, hogy onnan csak fel kelljen venni. Ám eszem ágában sincs belemenni a címadás problematikájába, könyvtárnyi irodalma van ennek, ám azt azért leszögezném, hogy a cím fontos és hű társa a műnek. Elmaradhat, elkophat mellőle ez igaz, de addig is jó szolgálatot tehet a mű vagy egy kiállítás befogadása során. De a cím nemcsak egy interpretációs segédeszköz lehet, hanem a mű létének szerves összetevője is. Azt gondolom, ez a kiállítás, minden előzetes ismeret nélkül, anélkül, hogy ismernénk a művészt, s kellemesen elcsevegtünk volna vele a megnyitón, mindenkinek nyilvánvaló lesz, a kiállított alkotások egy igen összetett, szerves egészet alkotó rendszert képeznek. A kiállítás címének ismeretében, ami talán kicsit döcögős egzaktsággal jelöli meg a rendszer legfontosabb összefüggést, a képek viszonyrendszerének kitörölhetetlen részévé vált maga is. A kép képének a képe, mint a mű konceptuális vetületének alkotója, olyan karakteresen mutat rá a kiállítás hálózat-jellegére, mintha mondjuk egy új, helyes kis narancsszínű gesztus-figura lenne Pál Csaba minden egyes képen.
A kép képének a képe szólánc a képpel kezdődik. Heidegger sem volt rest a kétezer éves metafizikai hagyományokkal a háta mögött feltenni a kérdést a Lét és az idő-ben: mi a lét? S kezdjük mi is egy banális kérdéssel, mi a kép? És folytassuk egy képtelenséggel. A kép akkor igazán kép, a legközkeletűbb értelmében itt az európai kultúrkörön, ha valójában nem-kép. Ebben Leon Battista Alberti ablak-metaforája a ludas leginkább, amely szerint a kép voltaképpen egy ablak, és az abban látottak a valóság látványával lehet egyenértékű, és ezért a tökélyért igen sok mindent megtettek a képalkotók az elmúlt évszázadokban a képzőművészektől kezdve a technikai képet egyre tökéletesebbé tevő feltalálókig. A képen tehát egyszerűen keresztül nézünk, és azt mondjuk, milyen gyönyörű is ez a katedrális! Alberti képe, ergo nem-kép, ettől persze még megemeljük a kalapunkat a katedrálist megfestő mester előtt. Ez a felfogás olyasminek tulajdonítja a képet, amilyennek Jean Baudrillard a jó tárgyat, amely szintén nem látszik, mert tökéletesen belesimul a technológiai rendszerbe. Természetesen egy műtárgy, ahogy persze egy művészi szándékú kép, nagyon is látszani akar. Még Malevics fehér képe is. Malevics képe másként nem-kép, mint Albertié.
Ha még mindig Albertivel ellenpontozzuk gondolatunkat, és azokat a képeket, amik ebben a kiállításban láthatók, azt kell, mondjuk, Pál Csaba lemond a tökéletes megkísértésről. A jó művész, amúgy sem hiszi magát tökéletesnek. Ő képet hoz létre, nem pedig nem-képet. Mert
Pál Csaba képei nem engedik magukon keresztül a tekintetet, éppen hogy foglyul ejtik azt. Képi történései izegnek-mozognak, s közben hangoskodnak, visítoznak, füttyögetnek. Ezek a képek önálló életet élnek, ami nem jelenti azt, hogy elszakadtak volna teljesen valóságábrázolás klasszikus hagyományától, mindig lesznek életvonatkozása a képeinek. Pál Csaba képeinek sajátos vizuális akcentusa van. Részben az erőteljes színvilág, a kemény kontúrok, a bátor komponálás, a csetlő-botló formák, a technikák egymás mellére rendelés, megszelídítése, a karikaturisztikusan megrajzolt tárgy és emberi alak reminiszcenciák, a kitáguló, összeszűkülő vakító fehér mezők, és aztán a kép különböző területein szétszórt ceruza firkagesztusok felelősek ezért az akcentusért. De ezt az akcentust tételezi a kutatói, elemzői attitűd, a technológiákkal való kísérletezés, a tudományos teóriákkal való kapcsolat keresése, de a kulturális vonatkozási pontok, a humánus, humanizált tartalmak, ahogy az emberi akaraton, ambíción, indulati energiák.
Pál Csaba képei önálló valósággal bíró tárgyak kívánnak lenni, amelyek még a teret is kisajátítják maguknak, és nemcsak a tekintetet, az intellektust is foglyul ejtik. Más-más méretű, más-más eljárással készült képek csoportját látjuk hagyományosan a falakon, de lent a földön is. A fundamentumot képező nagy táblaképek kerültek a galéria falaira, míg azok részleteit hordozó és kiemelő fekete-fehér grafikák, s a grafikák esszenciáját összegyűjtő technikai képek a földre kerültek. Pál tényleg igyekszik kiszabadítani a képet a hagyományos szerepköréből. Na, ehhez varrjon gombot Alberti!
Mert itt nemcsak önmagukban a képekről van szó, hanem a képek, a kiállított képek egymáshoz való viszonyáról.
A kép képének a képe. Voltaképpen egy hármas egység, akár egy szárnyas oltár. A kép képének a képe. A fiú fiának a fia. Nem egészen, csak részben. A kép képének a képe az ok és okozat rögzítése. Az alkotói folyamat mi más lenne, mint ok okozati összefüggések láncolata. A kauzalitás végeredménye lesz a kép, és a kép képe is és így tovább. A művész először a vázlatokat készítette el, majd a nyári verőfényben megfestette a nagy, vegyes technikájú táblaképeket, majd ezeket követették a festmények részleteit felnagyító grafikák, hogy legvégül létrejöjjön az azokat szintetizáló, s mindent leképező lightboxban látható képek. Csabát annyira érdekli a mi? a miért?, hogy egy egész kiállítást épített köré. Miképpen adódott össze a mű, miből indult ki egyáltalán, mi mire hatott egymásra az alkotó folyamat során? Ha a világegyetem már ilyen nehezen adja meg magát a megismerésnek, legalább, ami az enyém, azt lássam tisztán! A művészünk most már elégedetten szemlélheti művét, s olyan következtetésre is juthat, hogy az utolsó láncszem, az önfényű grafikai elem, lehetne akár a kezdet is, afféle ősrobbanás.
Ennek a folyamatnak a vizsgálata, feltétlen összefüggésben kell állnia az idővel. Idő nélkül nincsen sem ok sem okozat, az ok és okozat közé valamennyi időnek szorulnia kell. Egy nem mozgóképes alkotó számára el sem képzelhető nagyobb kaland és kihívás, mint megfesteni az időt, a kép időben készülő, ok okozati viszonyokra épülő folyamatát. Azt hiszem, ennek is tanúi vagyunk ebben a kiállításban.
A kép képének a képe című kiállítás a kauzalitás viszonylataiként, de a rész és az egész függvényében is értelmezhető. Minden lehet rész, minden lehet egész és még sem cserélhető fel egyetlen elem sem. Gondoljunk bele, Alberti Ablak-metaforája szerint, a kép képének a képe, ugyanaz a kép lenne.
Szép, tágas horizontú kategóriák ezek. Kevesebb fogalom jelzi ennél jobban az emberi figyelem és megismerés egyszerre korlátozó és egyszerre felszabadító, egyszerre kategorikus és egyszerre relativizáló természetét. A rész és az egész szerves részét képezik az intellektuális, racionális embernek, mondhatjuk jelentős civilizációs kategóriák, ugyanakkor kétségtelen, hogy metafizikus természetük is nyilvánvaló, kultúránk sincs meg dualitásuk nélkül. A rész és az egész részben objektív alakzatok, részben pedig szigorúan esetleges, önkényes, emberi konstrukciók. Egyetlen kivétel van. Isten. Gondolkodásunk, Isten lététől, nem lététől függetlenül, nincsen meg nélküle. Ő a minden-rész és az egyetlen egész.
Kétségtelen, hogy az egészet nagyobb tisztelet övezi a hétköznapokban. Hegel is azt vallotta: csupán az egész az igaz. Nem kérdés számomra, hogy a művészet kevésbé kategorikus, megengedőbb, s talán józanabb is, képes az egészen és a részen egyszerre tartani a szemét.
Dehogy milyen bonyolult lehet az egész és a rész viszonya különösen a művészetben, ennek megvilágosításához a természettudományhoz fordulok, még hozzá Werner Heisenberghez, és az ő magyarul is megjelent Rész és egész cím könyvéhez. Ebben a könyvben rendkívül sok izgalmas dologról esik szó, főleg persze a fizikáról és annak is a legrejtélyesebb területéről, az atomfizikáról. Számunkra különösen azok a részletek relevánsak, amelyben arról értekezik a tudós, hogy miképpen lehet leírni, megrajzolni, elképzelni az atomi szerkezetet. A legjellemzőbb elképzelések szerint az atomi világ a naprendszerhez hasonlatos struktúra szerint épül fel. Logikusnak tűnik, hogy a mikró világban az atommag körül a kvantumrészecskék úgy mozognak, mint nap körül a bolygók. A családi pénzgazdálkodás is igencsak hasonlatos az államéhoz, csak a léptékek különböznek. Ám mégsem így van. A mikrovilágban nem érvényesek a newtoni törvények. Tehát ez a kép nem felelhet meg a valóságnak. Mindettől függetlenül mégsem vonjuk kétségbe a mikró és a makro világ közötti, szerves és elidegeníthetetlen kapcsolatot. Persze régóta tudjuk, hogy az egész nem automatikusan a részek összege. De, hogy mennyire nem, és hogy ez egy milyen különlegesen bonyolult szerveződés, azt igazán a művészet tudja, na, meg az atomfizika. Pál Csaba kiállítása is ezt bizonyítja. (Zárójelben jegyzem meg, nem véletlen, hogy a huszadik századi művészetben kurrensé váltak a több részből álló alkotások, a szériák, a sorozatok.) Pál Csaba képei, kép-együttesei több soron rokoníthatók egymáshoz, egymás okai, egymás alkotói, egymás szintézisei, és mégis, mindig marad titok, mindig lesz olyan kapcsolat-jelenség közöttük, ami racionálisan nem lesz megragadható.”
